Amikor az állami tulajdonú regionális vízművek sorsáról érdeklődtünk, mindenhol azt a választ kaptuk, hogy ön a legilletékesebb a témában. Már csak ezért is érdemes volna tisztáznunk: milyen szerepet tölt be ezekben a cégekben?
– Ami a vezetést illeti, semmilyet. Ha megkérdezik tőlem, hogy tulajdonképpen mit is csinálok a vízművek körül, akkor azt szoktam válaszolni, hogy egy vidéki ügyvéd vagyok, semmi több.
– És ezt elhiszi még valaki? A Pécsi Vízmű ügyének nemzetközi szinten is nagy visszhangot keltett levezénylése után azért inkább a „vizes ügyvéd” megnevezésről hallani
– A helyzet némileg tényleg bonyolultabb. Már az egyetemen az akkor még friss önkormányzati törvényből írtam a szakdolgozatomat, majd az ebből eredő ismereteimet tudtam hasznosítani az első ügyvédi munkáim során, amelyek rögtön víziközmű-szolgáltató cégekkel voltak kapcsolatosak. Miután a témában elmélyedtem, szakjogászi dolgozatomat már kifejezetten a vízi közművek témaköréből írtam. 2006-tól az ügyvédi irodám fő profilja már ez volt, majd 2009-ben jött a Pécsi Vízmű ügye.
– A sajtóban azt is írták, hogy ön a 2011-ben született vízi közmű-törvény „atyja”
– Ez nagyon hízelgő, de valójában én csak azt a munkacsoportot fogtam össze, amelyik 2009-től üzemeltetési szakemberek és jogászok összefogásával készítette el a törvény tervezetét. Azt viszont nem tagadom, hogy én voltam az, aki vállalta, hogy a rettenetesen nagy bürokratikus cinizmus és helyi politikai ellenállás ellenére is átviszi a törvényt a jogalkotáson. Szerencsére ebben akadtak szövetségeseim is a politikában.
Ügyeskedések helyett
– Azért az elég furcsa, hogy egy vidéki ügyvéd egy ennyire szakmai jellegű jogalkotási feladatot vállal magára.
– Számos nagy megyei vízműcéget átvilágítottunk, közben átfogó képet szerezhettem az ágazatról. Mindenhol arra panaszkodtak a szakemberek, hogy a problémák a törvényi szabályozás hiányából erednek, de a bürokraták leintették őket azzal, hogy 25 éve senkinek nem sikerült megalkotni a víziközmű-törvényt. Mi nekivágtunk és megcsináltuk. Megjegyzem, azért nekünk sem sikerült volna, ha a törekvéseink nem tükrözik az akkor felálló polgári kormány szándékait.
– És mi a helyzet az állami tulajdonú regionális vízművekkel?
– 2010-ben, az új kormány felállása után megkerestek a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt.-től, hogy világítsam át az állami tulajdonú regionális vízműveket, majd tegyek javaslatot a működés reformjára. Ennek alapján 2010-ben az öt regionális vízmű létrehozott egy konzorciumot, amelynek keretében összehangolják a beszerzéseiket, és közösen lépnek fel bizonyos közös kérdésekben. Ennek a konzorciumnak végzi az én ügyvédi irodám az adminisztratív teendőit.
– Beváltotta a konzorcium a hozzá fűzött reményeket?
– Hivatalból is azt kellene válaszolnom, hogy igen, de a tények önmagukért beszélnek. Négy év alatt számos központi beszerzést vezényeltünk le, ahol a közös fellépés eredményeként jóval a piaci ár alatt tudtunk szerződni a szállítókkal. Ezek a vízszolgáltatók korábban egymástól elszigetelten működtek, inkább titkolták, mint megosztották az információkat. Ez persze lehetőséget teremtett arra, hogy külön-külön mindenki ügyeskedjen, megtalálja a számítását egy kis mutyira. A beszerzések közös bonyolításával ennek még a lehetősége is megszűnt.
– Akkor tehát ez egy díszmenet volt az állami vízművek számára?
– Annak azért nem nevezném. Természetesen akadt probléma bőven. Azt kell látni, hogy az összeolvadás révén a beszállítók körében is ugyanez a folyamat ment végbe. Ameddig az öt regionális vízmű külön-külön vásárolt, addig jól elfért mindenki a piacon. Amikor közös beszerzéseket írtunk ki – ráadásul úgy, hogy a vezetőket nem lehetett „felkóstolni” –, csak azok a szállítók maradhattak versenyképesek, akik olcsó és jó minőségű árut vagy szolgáltatást tudtak kínálni.
A teljes interjút a hétfői Magyar Nemzetben olvashatja.
