Régen rettegtünk ezektől az épületektől

Megnéztük, jogos-e félni attól, ha egy épület szerkezete salakbetonból, vagy bauxitbetonból készült.

A salakbeton, aminek lényege, hogy a betonba sóder helyett vagy mellett kazán- vagy kohósalakot kevertek, leginkább a martinsalak miatt került be a köztudatba. A kohósalak nyersvasgyártási melléktermék, szilikát olvadék, amiből építőanyagok készülnek, így például kohósalakcement, illetve egyéb hő- és vízszigetelő anyagok. Ezzel szemben az ózdi martinsalak Siemens–Martin eljárással készült acélgyártási melléktermék, ami magnézium-oxidot tartalmaz, a levegő párája pedig az ebből készült betonba beoltódik, majd átalakul dolomit-mészhidráttá, és térfogatát kétszeresére növelve a megkötött betont szétrepeszti. A martinsalak emellett kéntartalma miatt is károsítja a betont.

Ebből az anyagból főleg Ózd környékén épültek olyan házak, amelyek idővel tönkrementek, életveszélyessé is váltak. Ez az ügy a salakbetonra általánosságban is rányomta bélyegét, korábban sokan rettegtek ettől az alapanyagtól. Viszont úgy tűnik, az idő ezt lemosta: a martinsalak még ma is rettegett, viszont az ingatlanvásárlók kevésbé foglalkoznak azzal, ha egy épület egyszerűen csak salakbetonból készült.

Ugyanez igaz a bauxitbetonra, ami ugyan nem klasszikus értelemben vett salakbeton, de sokszor nevezik annak. Viszont ennél nem a sódert helyettesítették salakokkal, hanem a hagyományos portlandcementet alumínátcementtel. Az ennek fölhasználásával készült, nagyságrendileg kétezer épületről az ÉMI Építésügyi Minőségellenőrző Innovációs Nonprofit Kft.-nek van egységes, országos nyilvántartása, és mint ebből kiderül, ilyen házak leginkább a fővárosban épültek, legnagyobb arányban újlipótvárosi területeken. Ezeknél az alumínátcementet azért használták, mert alkalmazása meggyorsította és gazdaságossá tette az építkezéseket, lévén a hagyományos portlandcementtel készítettel ellentétben egy-két nap alatt megszilárdul. Az 1930-as évektől 1942-ig rengeteg lakóházat, középületet és ipari létesítményt húztak fel ennek felhasználásával, a háború alatt pedig védműveket, bunkereket építettek belőle. A negyvenes évek végén háborús károk helyreállítására használták sűrűn.

Jóval később, a hatvanas évek végére vált egyértelművé, hogy megszilárdulás után sajátos kémiai reakciók indulnak meg a bauxitbeton anyagában, és ezek szilárdságcsökkenéshez vezetnek. Pár helyen ekkor jelentkeztek problémák, az épületeket pedig ekkor kezdték el vizsgálni. A több mint harminc évig tartó felmérés eredménye bizonyos értelemben cáfolta a félelmeket: rámutatott arra, hogy a szilárdságcsökkenés sebessége a korábban feltételezettnél kisebb, és végül stabilizálódik a szerkezet. A tényleges helyzetet inkább az olyan kedvezőtlen környezeti hatások rontják, mint amilyen a nedvesség és a magas hőmérséklet. Ezért szükséges a bauxitbeton szerkezetek rendszeres megfigyelése, időszakos műszeres vizsgálata. Az viszont ma sem jellemző, hogy az ilyen épületekkel ténylegesen is gond lenne, a mai napig vígan állnak egymás mellett Budapest és az ország több pontján.

Ránézésre ezeket felismerni nem lehet, lévén kívülről vakolva, belülről pedig burkolva vannak. Egyedül a nyilvántartásban lehet utánanézni annak, hogy egy adott épület érintett-e, bár ezt amúgy a ház lakói is tudni szokták – tudjuk meg Szabó András építésügyi műszaki szakértőtől, aki még a rendszerváltás előtt vett részt ilyen házak állapotfelmérésében. Mint mondja, külön megnézetni nem nagyon lehet, hogy egy adott épület milyen állapotban van, lévén ez roncsolásos vizsgálattal történne, amit a társasház kívülről, a lakó pedig belülről nem enged. Viszont a legutóbbi felülvizsgálat eredményét el lehet érni, az tartalmazza, hogy milyen az épület teherhordó képessége.

A tapasztalat azt mutatja, hogy ezektől a házaktól ma már nem tart senki. „Az újlipótvárosi területen idén csak egyetlen olyan vevővel találkoztak a kollégák, aki amiatt lépett vissza a vásárlástól, hogy megtudta, az épület bauxitbetonnal készült. De így volt ez az elmúlt években is: olyan érdeklődő is alig akadt, akit ez tántorított volna el a költözéstől – mutat rá Déry Attila, az Otthon Centrum vezető elemzője. Munkatársai azt tapasztalják, hogy ebből a szempontból alapvetően két vevőtípus van: az egyiket nem is érdekli annak ténye, hogy lakása bauxitbeton épületben van, igazából nem is kíváncsi rá, míg a másik nagyon tudatos. Nem fél, ugyanakkor jól ismeri azokat a kockázatokat, amelyek ezzel az alapanyaggal járnak. Azaz tisztában van, hogy az épület pusztán emiatt összedőlni nem fog, egyedül akkor lehet baja, ha a beton átázik vagy ha hosszabb ideig víz éri a falakat. Emiatt van az, hogy azok, akik ilyen épületben vesznek lakást, utánanéznek az épület történetének vagy megkérdezik a közös képviselőt arról, mikor volt a házban vízcső- és csatornacsőcsere, érdeklődnek arról, hogyan gátolják meg azt, hogy a víz betörhessen a házba. Ha pedig ezekre a kérdésekre megnyugtató választ kapnak, megvásárolják a lakásokat. Déry szerint ez a szerkezet ma már az alkunál sem aduász, sőt Újlipótvárosban vannak olyan köztudottan bauxitbetonból készült házak is, amelyeknek lakásai kifejezetten népszerűek és keresettek.

Hasonló tapasztalatai vannak Beák Attilának, a Beák és Társa Ingatlaniroda vezetőjének, aki szintén úgy látja, hogy ezektől az épületektől a vevők tíz-húsz éve még féltek, de ma már nem. Az, hogy milyen szerkezetű az épület, szerinte sem okoz problémát a vételnél, az eladónak pedig az árban sem jelent hátrányt.

A salakbeton kérdése a bauxitbetonnál komplexebb problémakör, egységes regiszter ráadásul nem is készült a felhasználásával épült ingatlanokról. Ilyen házakat a hatvanas és a nyolcvanas évek között húztak fel hazánkban, betonszerzetük pedig alapvetően háromféle lehet: kazánsalakos, kohósalakos és martinsalakos – tudjuk meg Kovács Károlytól, az ÉMI szakértőjétől, korábbi divízióvezetőjétől. A szakember kiemeli, hogy ezeket az alapanyagokat a lakásépítésekhez vállalatokon keresztül vagy magánúton szerezték be, így az, hogy ki milyen fajtát használt, attól függött, hogy honnan és hogyan jutott hozzá. Akkortájt az építtetők még nem voltak tisztában azzal, hogy ezen alapanyag egyes típusai közt mi a különbség, azok közül melyik jó és melyik rossz.

„A salakbetonok kémiája elég bonyolult: a kazánsalak a legrosszabb típus, mert mint salak alacsony hőfokon, maximum 600 fokon ég ki a szén eltüzelése során. Ez az oka annak, hogy ebben a típusban olyan komponensek maradhattak, amelyek később korróziót okoznak. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ha a fal vizet kap, akkor a káros anyagok a szerkezeten belül áramlani kezdenek, és ahol vassal érintkeznek, ott azt szétmarják” – mondja Kovács. Hozzáteszi, hogy ilyen alapanyagok családi házakban is előfordulhatnak, erre a épületek kora alapján lehet gyanakodni. Ilyen ingatlanok összességében tízezres nagyságrendben épültek hazánkban, köztük pedig sok olyan is volt, amelynél egy kazánsalakos födém negyven évig boldogan állt, ez követően viszont korrodálódtak a szerkezetét tartó vasak.

A rossz minőségű kazánsalak ma is okozhat problémát, de csak akkor, ha az ingatlant víz vagy folytonos páraterhelés éri. Ha viszont az épület jól körbe van szigetelve, kicsi a veszélye annak, hogy megreped; erre csak akkor van esély, ha a beton valahol gyenge és a víz is hozzáfér, mert nem jól szigetelték. Ha baj történik, az épületek ugyan menthetők lehetnek, de csak akkor, ha jó minőségű betonnal körbe tudják köpenyezni a problémás területeket. Emiatt a szakember fájlalja, hogy ugyan ma már az energiatanúsítvány elkészítése a lakások eladása előtt kötelező, ám az nem, hogy az épületek műszaki állapotát dokumentálják. Erre az energiatanúsítványból nem lehet következtetni, annak készítése során a szakértők egészen más szempontokat vizsgálnak, a hőszigetelő képesség milyensége és beton minősége között pedig nincs semmilyen összefüggés.

A vasgyártás során magas hőmérsékleten, 1500 fok körüli hőmérsékleten kiégett kohósalak már sokkal jobb a kazánsalaknál: ebben jelentős mennyiségben már biztosan nincsenek korróziót fokozó anyagok, azok kiégnek belőle. Viszont az acélgyártás után visszamaradó martinsalak rossz tulajdonságát tekintve vetekszik a kazánsalakkal: ebben az acélgyártási technológiából adódóan már olyan anyagok találhatók, amelyek később hidratálódnak, vizet felvéve hatalmasra duzzadnak, betonjaik pedig emiatt szétrepednek. Ehhez pedig nem szükséges a falaknak megázniuk, elég az, ha a levegő páratartalmát fölveszik. A salakbeton ezen típusát tartalmazó épületekről van nyilvántartás, az a személyes adatok védelmét szem előtt tartva a katasztrófavédelemnél elérhető.

„Ilyen épületek az ezerkilencszázhetvenes-nyolcvanas években készültek hazánkban, amikor az ipari fejlesztések miatt rengeteg munkás, bányász és kohász telepedett Észak-Magyarországra. Mivel Észak-Borsod, Heves és Nógrád megyében nem nagyon van kavicsbánya, az építkezésekhez szükséges kavicsot az ózdi acélműből a vasgyártás melléktermékeként kikerülő kohászati salakkal helyettesítsék, ezt adták adalékként a betonhoz. Fillérekért lehetett hozzájutni. A vasgyártás megszűnte után az acélgyártás tovább működött, és automatikusan ennek a salakját, tehát a martinsalakot használták fel a betonhoz. Ugyan ezt megelőzően történtek vizsgálatok, ám a víz építőanyagokra gyakorolt hosszú távú hatását nem nézték, térfogatnövekedés-mérést nem végeztek” – mondja Mukics Dániel tűzoltó őrnagy, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság szakembere, aki évekig dolgozott az ilyen épületek kárfelmérésén és állami kárenyhítést követő helyreállításán, újjáépítésén. Az őrnagy kiemeli, hogy azokon az épületeken, amelyeknek betonjába sok martinsalak került, már egyértelműen látszanak a külső jelek, nem csak hajszálrepedések szúrják a szemet. Viszont ott, ahol keveset használtak ebből a komponensből, vagy a szerkezet jobban védett, lassabban halad előre a folyamat, az ingatlanok állaga kiszámíthatatlan ütemben romlik.

A katasztrófavédelem jelenleg 1085 martinsalakos épületet tart nyilván, az ÉMI is ennyi ingatlant vizsgált meg eddig. A központilag finanszírozott állapotfelmérés még 2001-ben kezdődött meg, a legutolsó pedig 2013-ban történt, de az ingatlantulajdonosok saját költségükre bármikor rendelhetnek ilyen jellegű, soron kívüli felülvizsgálatot. A károsodott épületek kárenyhítése állami keretből történik, de csak akkor, ha az eredeti tulajdonosról van szó. Aki időközben vásárolt ilyen ingatlant, az „így járt”. Maximum a korábbi tulajdonost perelheti be abban az esetben, ha az tudott a problémáról, ám elhallgatta.

Mint Mukics Dánieltől megtudjuk, 2001-től napjainkig összesen 633 lakás kárenyhítése történt meg, még tavaly is 25 ilyen ingatlan tulajdonosa kapott segítséget, Ózdon pedig jelenleg is 19 ilyen eljárás van folyamatban. Mint a település polgármesteri hivatalától megtudtuk, itt eddig a tulajdonosok egy része újjáépíti a házát, többségük viszont lakásvásárlásra fordítja az összeget.

Észak-Magyarországon jelenleg még 387 lakóház tulajdonosa várja a kárenyhítés végét, többségében Borsod-Abaúj és Heves megyében, de néhányan Nógrádban, egy tulajdonos pedig Csongrádban.