„Ha elfogy a pénz, Orbán kivezethet minket az unióból”

Összeszerelő üzemként, baráti vállalkozókra szabott törvényekkel esélyünk sincs előrelépni. Interjú Zsiday Viktorral.

– Lassan általánossá válik a munkaerőhiány hazánkban, miközben több százezren vannak munka nélkül. Hogyan lehet az ellentmondást feloldani? Nem kellene többet költeni oktatásra, egészségügyre, innovációra?
– Rövid távon a munkaerőhiányt béremeléssel lehet ellensúlyozni. Ez azonban azt vonja maga után, hogy a gyengén teljesítő cégek tönkremennek. Kérdés, hogy az így felszabaduló munkaerőt át lehet-e képezni magasabb hozzáadott értéket termelő munkaerővé. Ha igen, akkor az mindenképpen örvendetes. Hosszabb távon azonban más a helyzet. Az előző két évtizedben már számtalanszor elhangzott, hogy oktatásra, egészségügyre, kutatás-fejlesztésre sokkal többet kellene költeni. Nem biztos azonban, hogy egy egyetem bezárásával kellene kezdeni a folyamatot. Ha a kiemelten fontos területekre költene komoly összegeket az állam, az nagyságrendekkel jobban hasznosulna, mint a stadionépítések vagy az egyéb nagy állami beruházások. Tudomásul kellene venni, hogy egy jó egyetemnek is 15-20 évbe telik, mire meg tudja közelíteni a világ élvonalát. A CEU-nak is két évtizedébe került, hogy Európa-szerte elismert oktatási intézmény legyen. Ezt más magyar egyetem is elérhetné. Persze nemcsak komoly anyagi ráfordításra lenne szükség, de komoly szervezőmunkára és elszántságra is. Sajnos azonban a hazai politikai elit, függetlenül a konkrét kormányoktól, mindig csak választási ciklusokban gondolkodik, négy évre tervez, nem érdekli, mi lesz húsz év múlva.

– Mi a véleménye az első negyedévi GDP-adatokról? Tartós növekedés kezdetét jelentik, vagy az uniós pénzek felhasználása gyorsult fel? Esetleg annak hatása mutatkozik már, hogy a gazdaságba fektetik a támogatások 60 százalékát, ahogy a kormány ígérte?
– Kettős hatás érzékelhető. Egyrészt valóban felgyorsult az uniós pénzek kiosztása, hiszen a jövő év végéig a teljes ciklusra járó támogatás gazdára talál. Másrészt viszont a növekvő bérek indukálta fogyasztásnövekedés húzza a gazdaságot. Ezzel kapcsolatban azonban gond, hogy döntően nem a termelékenység növekedéséből származik a béremelkedés. Ennek következménye pedig az, hogy az emelkedő béreket nem a pluszbevételből fedezik a vállalkozások, hanem a jövőt felélve saját profitjukból, illetve a beruházásra szánt összegből csípnek le valamennyit. Két-három évig fenntartható a dinamikus gazdasági növekedés, hosszabb távon azonban nem lesz meg annak fedezete, a vállalkozások képtelenek lesznek kigazdálkodni a bérnövekedést. Ezt fejeli meg, hogy csökkennek vagy eltűnnek az uniós pénzek a rendszerből.

– Látható-e, hogy a 2020 utáni növekedést esetleg biztosító nagyobb hozzáadott értéket termelő gazdasági ágak megjelennek hazánkban?
– Új ágazatok sajnos nem nagyon láthatók a magyar piacon. Nagy szolgáltató központok (SSC) ugyan megjelentek, főleg a fővárosban és a nagyobb városokban, de itt is az alacsony munkaerővel és bérleti díjakkal jutottunk pozícióba. Sajnos tudatos iparpolitikát nem látok, és azt sem, hogy az itthon sikeres vállalkozások külföldön is talpon tudnának maradni.

– Friss hír, hogy 148 kisvállalkozás tízmilliárd forintnyi támogatást kapott kifejezetten innovációs célokra. Lehet, hogy megindult a fejlődés ebbe az irányba?
– Nem nagyon hiszek ezekben a támogatásokban. Sokkal célravezetőbbnek tartanám, ha olyan szabályozási rendszert és infrastruktúrát teremtene a kormány, amelyben jól megtalálják számításaikat a cégek. A tízmilliárd forint pedig egyébként is semmi.

– Mostanában a kormány végre kezdi elismerni, hogy gond van a versenyképességünkkel. Mi a romló versenyképesség oka? Segíthet-e ezen a versenyképességi tanács létrehozása?
– Örvendetes, hogy létrejött a szervezet, s biztos lesznek jó és megvalósítható ötletei az ott dolgozó szakembereknek, de ez csak tüneti kezelést jelent. Addig, amíg a szabályozási rendszer, az állam és a gazdaság jelenlegi viszonya nem változik, nem várható jelentős javulás ezen a téren. Amikor egy befektető helyet keres a pénznek, akkor azt nézi, hogy biztonságban van-e, tud-e hosszú távra tervezni. De amikor azt hallja a Miniszterelnökséget vezető minisztertől, hogy ő ugyan nem szavazná meg az uniós tagságot, akkor az fontos jelzés a befektetőnek: nem tudni, mi lesz itt öt év múlva. Vagyis gond, hogy nem látni, merre is tart az ország. Legalább ekkora, ha nem nagyobb probléma, hogy a befektetők azt látják, bizonyos területeken személyre szabott törvények születnek. Ez még akkor is visszatartó erő, ha nem abban a nemzetgazdasági ágban történik, amelyikbe be akarja fektetni a pénzét a tőkés.

– Sokan úgy vélik, azért nyit keletre a magyar politikai vezetés, mert esélyünk sincs a nyugati felzárkózásra. Ön miként látja?
– Az elmúlt évtizedek felzárkózási történeteit látva nem jelenthető ki, hogy esélytelen lenne legalább közelíteni például Ausztriához egy-másfél évtized alatt. Sokkal inkább az magyarázhatja a keleti nyitást, hogy az erdélyi hintapolitika mintájára a két fél között próbál egyensúlyozni a kormány. De így nagy az esély, hogy két szék közt a pad alatt találjuk magunkat. Úgy gondolom, ezer évvel ezelőtt ezt már eljátszotta az ország, amikor Szent István legyőzte Koppányt; nem tudom, mi értelme ugyanazt a harcot ismét megvívni. Határozott véleményem, hogy a Nyugathoz tartozunk, s komoly fejlettséget elérni sokkal nagyobb esélyünk van az unió tagjaként, mint kvázi semleges államként.

– Jót tenne-e a magyar gazdaságnak, ha elnyernénk a Tesla-beruházást? Hozna ugyan fejlesztői munkahelyeket is, de nem lenne túlságosan nagy az ország függése az autóipartól, amelyben egyébként is inkább összeszerelő munkát végzünk?
– Szerencsére az Audinál ma már nem csak összeszerelést végeznek, hiszen a magyar mérnökök a fejlesztési munkákban is részt vesznek, azaz a korábbinál nagyobb a hozzáadott érték, ami nagyon jó. A Tesla és más hasonló nagy cégek idevonzása mindenképpen pozitív a magyar gazdaságnak, még ha akár évekig adómentességet élveznek is ezek a cégek. Még akkor is igaz ez, ha figyelembe veszem, hogy az autógyár betelepülésével tovább erősödne a magyar gazdaság függése az autóipartól. Azt is hangsúlyozni kell, hogy az autózás jövője éppen az az elektromosautó-gyártás, amelynek a Tesla a zászlóshajója. Az is fontos tényező az ilyen döntéseknél, hogy ha lassan is, de azért néhány magyar cég komoly beszállítóvá vált, ami szintén növeli a magyar hozzáadott értéket.

– A minap kiderült, hogy a lakossági állampapírok ötödét vállalkozások vásárolják fel. Mi erről a véleménye? Egyáltalán törvényes-e a folyamat?
– A régebbi kibocsátásoknál még lehetőségük volt a vállalkozásoknak a vásárlásra, ez ma már nem lehetséges. A nem profitorientált vállalkozások és jogi személyek régebben és most is vásárolhatják a papírokat. Ez utóbbi valószínűleg azért került bele a szabályozásba, hogy jegybanki alapítványok is vehessenek belőlük. Mindez magyarázhatja, hogy magas az intézményi befektetők aránya ezen a piacon.

– Szükség van-e a jegybank oktatási tevékenységére, a közgazdasági gondolkodás megújítására az alapítványok 267 milliárd forintjából? Nem ütközik-e uniós szabályokba, hogy a jegybank nem az alapfeladatába tartozó oktatásra költ százmilliárdokat a forint gyengítéséből származó nyereségéből?
– Nem látom azt a hozzáadott szellemi értéket, amelyet át akarnának adni a magyar közgazdasági gondolkodásnak. Azt látom, hogy jegybank és a kormány gazdasági tevékenysége nagyon jól leírható, illetve az eredmények jól előre jelezhetők a jelenlegi közgazdasági eszköztárral. Nem látom tehát, hogy mi az, amit át akarnának adni, s azt gondolom, az sem indokolható, hogy éppen a közgazdaság-tudomány megújítására kellene ilyen hatalmas összeget költeni. Miért nem a műszaki vagy egyéb tudományokra költik a pénzt? De akár a középiskolai képzés javítása vagy a tanárképzés szintjének emelése is időszerű lenne, nincs értelme kiemelni a közgazdasági képzést.

– Tisztázni kell, hogy a jegybank a forint gyengítésével nem ért el nyereséget, egyszerűen átkönyvelte, hogy mostantól mondjuk az egymilliárd eurós jegybanki tartalék a forint gyengülése miatt már nem 270, hanem 310 milliárd forintot ér. Vagyis ez fiktív nyereség, nem képződött valódi pénz, a nem valódi nyereséget mégis elköltik. Az pedig, hogy a jegybank átveszi a költségvetés feladatait, nem elfogadható, nem indokolható. Az egész alapítványi rendszert nem tudom elfogadni. Ha a jegybanknak nyeresége van, még ha az fiktív is, akkor azt fizesse be a költségvetésbe, s ott majd eldöntik, mi legyen a pénzzel. Az a magyarázat pedig – amelyet a jegybank vezetése hangoztat –, hogy a jegybanktörvény nem tiltja az ilyen jellegű befektetéseket, erősen sántít. A törvény ugyanis konkrétan leírja, mi a feladata a szervezetnek. A Matolcsy-féle logikát követve akár plázát is nyithatna az MNB, de nyilvánvalóan nem ez a feladata.

– Mi jellemzi a hazánkban közellenségként számontartott Soros György devizapiaci trükkjeit? Nem valami hasonló zajlik a jegybankban, amikor a gyenge forintra játszik? Mi lett a következménye a font elleni támadásnak, s milyen előnyei, hátrányai vannak a gyenge forintnak az ország gazdaságára és a devizahitelesek tartozására?
– Soros úgynevezett trükkje egyszerű és logikus döntés volt egy adott szituációban. A devizaárfolyamok stabilitásához az európai devizák a 90-es évek elején egymáshoz voltak kötve, így az angol font és a német márka is. Ez pedig hasonló kamatpolitikát is feltételezett. A gond az volt, hogy a brit gazdaságnak más kamatpolitikára lett volna szüksége, mint Európa vezető gazdaságának, a németnek. Németország az egyesítés miatti inflációval küszködött, Anglia dolgát pedig egy kipukkadt ingatlanbuborék miatt recesszió nehezítette. A szigetországnak ezért kamatcsökkentésre lett volna szüksége, a németeknek viszont kamatokat kellett emelniük. Az angolok kénytelenek voltak a németekhez igazodni, s a kamatemelés egyre mélyebb recesszióba taszította az országot. El kellett tehát dönteni, hogy marad a devizák egymáshoz rögzítése, az ebből következő kamatpolitika és a mélyülő válság, vagy kilépnek a rögzítettdeviza-rendszerből. Ezt ismerte fel mások mellett Soros is, aki nagy tételben kezdett fontot eladni és német márkát vásárolni, így rákényszerültek az angolok a kamatcsökkentésre és a kötött devizaárfolyam feladására. Vagyis mindössze egy egyébként is szükséges döntést hozott előre az akció. Kifejezetten pozitív volt, mert megrövidítette az angol gazdaság agóniáját, amit az is mutat, hogy röviddel ezután véget ért a brit recesszió, megkezdődött a fellendülés. Legfeljebb a brit nemzeti büszkeségen esett némi csorba.

– Ami a magyar jegybank tevékenységét illeti, biztos, hogy az a gazdaságpolitikai váltás, amely a korábbi szinthez képest gyengébb forintot célzott meg a 2010-es kormányváltást követően, katasztrófát jelentett a devizahiteleseknek. Az intézmény vezetése egyébként 2001-től az árfolyam fixen tartását tartja szem előtt, amit a kamat alakításával ért el. A jegybank jelenlegi vezetése továbbra is gyengén akarja tartani a forintot, ez esetben azonban elvileg le kellene mondania a kamatszint meghatározásáról. Ennek ellenére a kamatszintet és az árfolyamot is szeretné meghatározni. Ez egyelőre sikerül is, mert kedvező a nemzetközi gazdasági környezet. Az infláció emelkedésével, ami már megindult, a jegybank vezetésének el kell döntenie, hogy a gyenge forintot tarja fontosabbnak, vagy a kamatszintet akarja meghatározni. Ha a gyenge forint mellett teszi le a voksát, akkor az az inflációt erősíti. Van esély arra, hogy hagyja elszaladni az inflációt, és alacsonyan tartja majd a kamatokat. Ez egy további problémát is felvet. Miután a magyar államadósság egyre nagyobb része a rövid kamatszinthez kötött, ez is arra ösztönzi a jegybanki vezetést, hogy tartsa alacsonyan a kamatot, mert annak növekedése megterhelné a költségvetést.