Szóval akkor itt az ájult csodálat mondatainak kellene sorjázniuk. Mert hát ha valami extravagáns épül, valami futurisztikusat, újítót, átértelmezőt, letisztultat terveznek-építenek, akkor a kritikus hang rögtön elnémul, és átveszi helyét az ömlengés. Nem illik rosszat írni, sőt kérdéseket feltenni sem igazán.
Micsoda ötlet, micsoda esztétikum, micsoda zsenialitás!
– jól ismerjük a posztmodern építészet eme egysíkú jellemzéseit. Ha pedig valaki nem így gondolja, netán kétségei merülnek fel, akkor egyből megvan a magyarázat: az illető „nem ért hozzá”. Sőt azt is mondják ilyenkor, hogy a mai építészet, illetve egy adott épület megítélése nem a tetszik-nem tetszik mezőben van, hanem annál jóval sokrétűbb. Ez az állítás csak akkor bicsaklik meg, amikor előkerül egy „izgalmas”, „újító” épület, mert akkor rögtön megjelenik a „szép” jelző is – de erre még visszatérünk.
Az építészetről szóló mai diskurzus teljesen ellaposodott, szinte egyöntetű a posztmodern építészet majdhogynem kritikátlan dicsérete, olyannyira átvették a dominanciát a kétes újítók. Ami azokban az időkben, amikor a múltat végképp eltörölni jegyében épültek a szocreál és brutalista építmények, ha érthető nem is, de a korszellemből adódóan logikus volt – most azonban magyarázatra szorulna. Magyarázatra, hogy miért van kiszorítva, miért van megvetve a hagyományos, miért van lesajnálva az idők próbáját kiálló megoldás vagy alapanyag.
Magyarázat azonban nincs, csak a folyamatos kényszer, hogy nehogy „unalmasak” legyünk.
Így lehet aztán különösebb ellenállás nélkül egyszerű iskolaépületre hajazó építményt templomként „eladni”, történelmi térre teljesen „tájidegen” szállodát telepíteni, vagy éppen fordítva: a hagyományos városképbe belerondító brutalista épület bontása ezért vált ki olyan heves ellenállást, mintha éppenséggel nagyszabású könyvégetésre készülnénk.
És így lehet, hogy az építészet alapját jelentő lakóház is mindenféle újítást, átértelmezést kap. Le Corbusier „lakógépe” óta persze tudjuk, hogy a ház már valójában nem az otthon, hanem az ipari társadalom sorozatban előállított gépeinek egyike. A funkcionalitás, a kényelem az elsődleges, az, hogy „jól működjön”. Persze érdekes, hogy – mint arra már utaltunk – az esztétika valahol mégis újra előtérbe kerül, hogy aztán a „szép” jelzős magazinból a lapostetős, bántóan egysíkú kinézetű lakóházak az évek során teljesen kiszorítsák a hagyományos megjelenésű épületeket.
Legfrissebben egy fekete hullámpala fedésű valamiről zengenek ódákat. Eddig azt gondoltuk, fekete hullámpalából raktárat építünk, hangárt, esetleg ólat. Készült már kísérleti jelleggel persze családi ház is így, de most díjat is nyert az ominózus üllői családi ház. Tudjuk persze, hogy miként osztogatják a művészeti díjakat, ám az mégis elgondolkodtató, hogy miként lehet egy fekete hullámpalával borított épület egyáltalán családi ház.
Különösen úgy, hogy az építtetők állítólag hagyományos parasztházban gondolkodtak – amelyre a képek alapján egyedül a ház előtt álló lóca emlékeztet.
Eleve rengeteg kérdés sorakozik itt, kezdve onnan, hogy ha én a piacon kérek egy kiló almát, és helyette egy kiló – ráadásul rothadt – körtét tukmál rám az eladó, nem veszem meg. De innentől átadom a szót egy kommentelőnek, aki az Építészfórumon nagyon lényegre törően fogalmazott: „Ez a ház – szerintem – azért nem szép, mert egyáltalán nem a funkciójának megfelelő megjelenéssel bír. A »családi ház« műfaja ennél sokkal igényesebb, mind formája, mind anyaga, mind tágabb értelemben vett ornamentikája szerint. Ennek az épületnek viszont a tömegképzése hangsúlyozottan fantáziátlan, héjazata szándékoltan igénytelen, nyílászáróinak kiosztása szűkmarkú, azok kiképzése dísztelen. Itt az alkotók a raktárbarakk építészeti műfajának tartalmi és stílusjegyeit alkalmazták egy lakóépület tervezésekor, ami nehezen emészthető. Ez az épület adekvát, sőt érdekes lenne, mint egy hullámlemezgyártó raktára, esetleg elárusítóhelye. Így azonban lényegileg feszíti szét – illetve dehogy feszíti szét: megkérdőjelezi, degradálja – a családi házak megjelenésének színvonalát. Éspedig nem »felfelé«, azaz nem frakkba öltözteti a családi és magánélet színterét, hanem lefokozóan, munkásoverallba bújtatja azt.”
Nos, igen, ezek a sorok sem bizonyítanak mást, csak azt, hogy a kommentelő „nem ért hozzá”.
