Amit az otthon jelent

– Apa, mi még akkor is itt fogunk lakni, amikor ti meghaltok – közölte a minap négy és féléves nagyobbik fiam az új házunk ajtajában, miután hazaértünk a szokásos sétából. Gyermeki őszinteségében nyilván semmi rossz nem volt, csupán azt szerette volna kifejezni a maga gyereknyelvén, hogy mennyire szereti az elkészült házunkat, mennyire szeret otthon lenni, mennyire jó neki itt velünk lenni. Megérezte az állandóságot, és megnyugodott. Azért nyugodott meg, mert mi magunk is megnyugodtunk, és ahogy minden ki nem mondott érzést, a gyerek ezt is pontosan érzékeli.

Megélte azt is, amikor ez nem egészen így volt. Átmeneti otthonunkban töltötte eddigi élete nagyobbik részét, a lakásra, ahová eredetileg született, gyakorlatilag nem is emlékszik. És bár ott volt a közelben a nagymama és a nagypapa, érezte, tudta, meg hát mondogattuk is neki, hogy az nem a mi otthonunk. Érezte, hogy az nem hosszú távra, hanem csak átmeneti időre szól.

Mi magunk is megéltük ezt. Tervezgetés, tépelődés, stressz, újragondolás, intézés, rohangálás – nagyjából ilyesmik tették ki az elmúlt két-három évünket. Amikor nyár végén végre lejutottunk a Balatonra, akkor döbbentünk rá igazán, mit éltünk át eddig. Igazi itt és most élmény, egyfajta belefeledkezés volt az a néhány nap. Eszembe jutott a múlt évi nyaralás, ami korántsem így telt. Épp valami probléma adódott az építkezésen (talán a tetővel, de jobb az ilyeneket elfelejteni), és bár nem kellett otthagynom csapot-papot, a nyaralásra szánt hét fele így is telefonálgatással, szervezéssel, alkudozással telt. S most jó volt visszatérni is a Balatonról, meglátni a házunkat az utcáról – mindannyian úgy éreztük, valóban hazaérkeztünk. Mi pedig feleségemmel azt, hogy megérte. Még ha mélypontokon, hullámvölgyeken át vezetett is ide az út. Megérkeztünk, otthon vagyunk. A fiúk olykor persze kérik ehhez a megerősítést: „Most már itt fogunk lakni?”, „Innen már nem költözünk el?” És már kezdik „otthonnak” hívni, nem „új háznak”.

Mennyire fontos egy gyereknek az állandóság és a biztonságérzet! Nem véletlenül mondják, milyen jelentősége van egészen kis kortól kezdve a napirendnek. A kicsinek kellenek a keretek, kellenek a fogódzók, kell az, hogy tudja, mi merre és mennyi, kell a rend. Hogy érezze a nyugalmat, a biztonságot, a meghittséget, a szeretetet maga körül.

És ha a gyereknek ez a fontos, az nekünk, felnőtteknek is iránymutató, hogy mire figyeljünk – hiszen a gyerek egy felnőttnél sokkal inkább érzi, tudja, mi a valódi, mi a lényeges. Földöntúli érzékük van erre. Nem a rohanás, nem a határidők, nem a pénz- és élvezethajszolás, hanem valami olyasmi, amit Hamvas Béla úgy fogalmaz meg, hogy „amikor minden dolog és lény saját helyén volt, és ezért zavartalan boldogságban élt”. A bor filozófiájában aztán sietve javítja a múlt időt.

„Az aranykor nem történeti korszak, hanem állapot, és ezért minden időben jelen van; csak attól függ, hogy van-e valaki, aki megvalósítja.”

Talán ez a kulcs.