A sivatag semmihez sem hasonlítható. Nem olyan, mint a Szahara, ahol homokdűnék vándorolnak, és az életnek csírája se látható. Közép-Kazahsztán sivatagja teljesen lapos. A nagyon csenevész bokrok között azonban kisárgállik a homok, s lehet tudni, hogy ez lényegében végtelen.
Bármeddig nézünk, csak az üres pusztaság látható, azon túl pedig feltehetően ugyanúgy nincs semmi, csak ez a vigasztalan, de épp ezért nagyon békés vidék.
Itt nem él senki, még nomád pásztorok sem, csak egy-egy vasúti jelzőponton látni embereket, akik karbantartással foglalkoznak. Nekik vannak tevéik, elkerített karámban. De a pusztára is kicsapják őket, a vasúti sín mellett egyre-másra feltűnnek a tevék. Errefelé nagyjából olyan izgalmas, mint nálunk az őzike, de a kazahok is megbámulják a kicsit mesebeli állatot, azok, akik ritkán lépnek ki modern városaikból.
A teve nagyon hasznos, erős, kevéssel is beéri, s van olyan népszerű, mint a Toyota Land Cruiser. Méltóságteljes, óriási állat, az ősei a civilizációt építették, összekötötték a nagy Keletet a gazdag Nyugattal, a mai fiatalok pedig ma is húzzák az igát, nem szorította ki őket a motorizáció.
A mi nagyapáink egykor testvérek voltak – mondja egy idős úr a vonatablakon kibámulva, félig oroszul, félig németül. Utóbbi tudását Németországban szedte fel, ahová nem turistaként utazott. Mivel feltehetően az én nagyapám az ő alakulatát lőtte Magyarországon, úgy vélem, jobb a nagypapás ügyet visszavezetni az ősökig, amikor talán valóban volt kapcsolat a kazahok és a magyarok között. Sose fogjuk megtudni az igazságot, de nem is az számít, hanem amit az emberek gondolnak róla.
Márpedig Kazahsztán-szerte az az általános nézet, hogy ha nem is testvérek, de azért unokatestvérek vagyunk, távol-nyugati pusztai lovasok, akik a zöldellő Európában telepedtek le.
A kipcsakok lehetnek ugyan a liberális sajtó állandó élcelődésének tárgyai, de ez itt halálosan komoly. Kazahsztánban ma is létezik a törzsi társadalom, számon tartják a klánokat, házasságokat tud megakadályozni, ha túl közel van egymáshoz – akár tudatilag – két család. A magyar szó itt varázslat. A kipcsakok egy létező törzs, amelynek tagjai a mi rokonainknak tartják magukat. Ha pedig annak tartják, akkor – ellenkező bizonyítékok híján – csakis az számít, hogy így érzik. Kicsit úgy tűnik, ilyenek lehettünk volna mi is, ha nem megyünk nyugatra, mint ők. Van valami nagyon ismerős a kazah viselkedésben, abban az őszinte nyitottságban, kíváncsiságban, ahogy az idegenhez fordulnak, aki annyira azért nem idegen. Persze mongolos, ázsiai arcok néznek rám, de ez is talán későbbi hatás, nem a régi, ősi kapcsolat idejéből ered. Ugyan, ez Dzsingisz kán!
A régi kazahok talán sokkal jobban hasonlítottak rád, aztán a mongolok mindenkit megöltek
– véli aktobei barátom, s talán igaza is lehet.
A vagon falán fel vannak tüntetve a megállók Aktobe és Almati között. Az utasok úgy fogják fel, mint az élet részét, hogy egész napokon át csak a rónát szelik át. Papucs, mackóalsó, vizespalack, fogkefe – beköltöznek a vonatra. Aki szerint tizenöt óra sok az Aktobe–Tyuretam közötti ezer kilométeres útra, mit szól ahhoz, aki két napot tölt a vonaton Aktobétól Almatiig, vagy az idős házaspárhoz, akik Simkentben, a déli határnál átszállnak egy másik vonatra, ők Üzbegisztánba tartanak orvoshoz. A vonaton tilos az alkohol, ezt be is tartják, ugyanakkor nagyjából kétóránként megáll a szerelvény egy húszperces pihenőre valamilyen nevenincs állomáson, ahol a helybéliek az utasoknak árusítanak mindenfélét, szaloncukrot, fűszereket, szárított halat. A kisbüfében külön sörhűtő volt, az összes létező külföldi márkával és a helyi Zsigulival együtt. Amely egy sörmárka, nem autó.
Tyuretam felé megsűrűsödik a forgalom az úton, a vonat azonban csak öt perc pihenőt engedélyez. A környék sivár, mint a Nyugalom tengere, a nagy kráter a Holdon. Az űrkikötőben már az utolsó simításokat végzik, hogy holnap este elinduljon a rakéta.
Borítókép: A sivatag Közép-Kazahsztánban (A szerző felvétele)
