Megkerülhetetlenek a Patrióták

Ausztriában néhány nap leforgása alatt 180 fokos fordulatot vettek a politikai események, miután először a koalíciós tárgyalások jutottak zsákutcába a liberális NEOS egyeztetésekről történő kivonulása miatt, majd a Néppártot (ÖVP) vezető Karl Nehammer nemcsak kormányfői, de pártvezetői pozíciójáról is lemondott. Alexander Van der Bellen szövetségi elnök – az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) további erősödésétől félve – végül kénytelen volt előre menekülni és kormányalakítási megbízást adni az FPÖ vezetőjének, Herbert Kicklnek, aki annak ellenére csak most kapott erre felkérést, hogy pártjával magabiztosan nyerte meg a szeptember végi választásokat. Biró András, a XXI. Század Intézet kutatója legújabb gyorselemzésében az osztrák koalíciós tárgyalások sikertelensége miatt kialakult politikai válság okait és várható következményeit elemezte.

Orbán Viktor miniszterelnök és Herbert Kickl, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) elnökének találkozója Bécsben 2024. október 31-én. (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán) Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

A peremfeltételek megváltozására tehát Alexander Van der Bellen szövetségi elnök is kénytelen volt korábbi ellenállását feladni, és nyilatkozatában már úgy fogalmazott, hogy „enyhült az ÖVP ellenállása a Szabadságpárttal kötendő koalícióval szemben”, ami egy új utat nyitott meg. Emellett azt is kijelentette, hogy csak az emberi jogok, a médiaszabadság, az Európai Unióhoz tartozás ausztriai érvényesülésének tisztelete esetén adja áldását Kickl kancellárságára. Mindez azonban csak formalitásnak tekinthető, miután a Nehammer vezette koalíciós tárgyalások összeomlása egy furcsa paradoxont hozott létre.

A jelenlegi körülmények között a fősodornak inkább áll érdekében az FPÖ és Kickl hatalomra kerülésének keserű elfogadása, mint egy új választáson való megméretés.

A fősodor rémálma

Egyesek a képviseleti demokrácia védelmét úgy értelmezik, hogy a nép többségének akaratát képviseli egy olyan konstelláció, amelynek tagjai a második, a harmadik és a negyedik helyen végeztek, és a választást megnyerő pártot politikai karanténba zárják. Ám Ausztriában megmutatkozott, hogy az ilyen, pusztán hatalomtechnikai alapokon nyugvó protest koalíció egyrészt mennyire törékeny valójában, másrészt milyen kontraproduktív hatású az állampolgárokra. A választók Alexander Van der Bellen Nehammernek átnyújtott kormányalakítási megbízásától kezdve a hárompárti koalíciós tárgyalásokon át egészen a kialakult politikai válságig és kormányzásképtelenségig bezárólag a képviseleti demokrácia kiüresítéseként értékelik azt a gyakorlatot, amely az FPÖ-t ki akarja zárni a hatalomból. A szeptemberi választás során a választópolgárok egyértelműen demonstrálták a változás iránti igényüket, aminek figyelmen kívül hagyása már most a fősodor pártjainak erodálásához vezetett.

Az utóbbi egy hónap felmérései szerint az FPÖ az elmúlt száz napban 7–8 százalékpontot erősödött és ebből adódóan 36–37 százalékos eredményre számíthatna egy új választás esetén. A második helyre mért Néppárt 25-ről 20–21 százalékra esett le, a szociáldemokraták 19–20 százalékon stagnálnak, a NEOS 9-ről 11 százalékra növekedett, míg a zöldek ugyanúgy 8 százalék körüli eredményt érnének el, mint szeptemberben. Noha az várható volt, hogy az FPÖ az ellene alkalmazott politikai karantén miatt képes lesz további néppárti és bizonytalan szavazókat megszólítani, ilyen drasztikus és gyors növekedésre kevesen számítottak. A FPÖ politikai ellenlábasai saját gyengeségük és a legfőbb ellenfelük megerősödése miatt tehát ezt a forgatókönyvet lehetőség szerint elkerülnék. Mégis, a dolgok jelenlegi állása szerint a Szabadságpárt Ausztria történetében először fog nagy valószínűséggel kancellárt adni.

A fentiek ellenére azonban azt is le kell szögezni, hogy akár most, akár hónapok múlva, de az FPÖ és az ÖVP koalíciós tárgyalásainak sikere sem garantált, perdöntő erővel pedig a költségvetési hiány megoldására született javaslatok életképessége fog bírni. Miután az FPÖ magszavazóit a bérből és fizetésből élő társadalmi csoport alkotja, nem valószínű, hogy a megszorítások őket fogják érinteni. Leginkább az képzelhető el, hogy a migránsok szociális juttatásainak radikális csökkentését és a „klímabarát beruházások” leállítását fogja szorgalmazni a párt, ugyanakkor ehhez a Néppárt támogatására is szükség lesz, ami az ÖVP rugalmassága ellenére sem lesz könnyen kivitelezhető. Amennyiben a tárgyalások nem vezetnek eredményre, elkerülhetetlenné válik az új választások kiírása, amire azonban a tervezett procedúra és a hozzá kapcsolódó határidők miatt május előtt nem kerülhetne sor.

Mindez az Ausztriát sújtó társadalmi, gazdasági és pénzügyi válság további mélyülését vonná magával, amelyet a Kicklt és az FPÖ-t kizárni akaró, szűk látókörű hatalmi elit idézett elő.

Európai kitekintés

Mindenesetre az FPÖ fellendülése Ausztriában tovább erősíti azt az évek óta formálódó trendet, amely a nemzeti szuverenista pártok előretörését és egyre inkább megkerülhetetlenné válását jellemzi. Orbán Viktor miniszterelnöksége alatt a Fidesz–KDNP 2010 óta vezeti Magyarországot, Olaszországban a Giorgia Meloni vezette Olaszország Fivérei (FdI) stabil parlamenti többséggel kormányoz szuverenista szövetségeseivel (Lega, Forza Italia), míg Hollandiában a Szabadságpárt (PVV) szintén hatalomra került. Ausztriában a fentiekhez hasonlóan aligha alakul stabil, kormányzásra alkalmas többség az FPÖ nélkül, amely helyzet Németország egyes tartományaira, sőt lassan az ország egészére is igaz. Németországban a néppárti karaktert öltő Alternatíva Németországért (AfD) kizárásával az ország keleti felében már nemcsak kisebbségi tartományi parlamentek képesek csak alakulni, de a fősodor önkényes karanténpolitikája miatt országos szinten is jelentkezik a pártrendszer válsága. Franciaországban Marine Le Pen és a Nemzeti Tömörülés szintén nem került még hatalomra, ám kormánybuktatásra képessé váltak, ahogyan azt Michel Barnier esete is megmutatta. A belga Flamand Érdek az utóbbi években szintén képessé vált az ország politikájának formálására, a kormányalakítást jelenleg éppen a fősodor pártjainak kirekesztő hozzáállása nehezíti meg. Noha a Csehországot 2013 és 2021 között kormányzó, Andrej Babis vezette ANO ellenzékbe szorult a legutóbbi választáson, az idei őszi választások során a felmérések szerint nagy eséllyel térhet vissza a hatalomba. Lengyelországban Mateusz Morawiecki és a PiS szintén ellenzékbe szorult bel- és külpolitikai téren elkövetett hibái miatt egyaránt, ám az ellenzék meghatározó ereje maradt. A fentiekben felsorolt pártok többsége az Európai Parlamentben az ANO, a Fidesz, és az FPÖ alapításával létrejött Patrióták Európáért (PfE) szövetség tagjai, amely együttműködés egyre nagyobb sikerrel kínál fel egy alternatív víziót Európa számára.

A fősodratú pártok hegemóniáját tehát Európa-szerte kérdőjelezik meg a választói akaratot képviselő nemzeti szuverenista formációk, ami alapjaiban változtatja meg az európai politikát.

A kordonpolitika felett eljárt az idő, sőt az azt alkalmazó pártok immár kontraproduktív hatást érnek el, ahogyan azt éppen az FPÖ előretörése is demonstrálja Ausztriában.

Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök és Herbert Kickl, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) elnökének találkozója Bécsben 2024. október 31-én (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)