Nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy kudarcot vallott a fősodor azon hatalomtechnikai alkukon alapuló stratégiája, amely az FPÖ-t kizárta volna a hatalomból, ami egyben demonstrálja azt is, hogy a Patrióták megkerülhetetlenné váltak Ausztriában – írta elemzésében Bíró András, a a XXI. Század Intézet kutatója.
Koalíciós zsákutca
A Herbert Kickl által vezetett Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) 29 százalékot elérve történelmi győzelmet aratott szeptember végén, Alexander Van der Bellen szövetségi elnök a szokásjogot megtörve nem őt, hanem a második helyen végző Néppárt (ÖVP) elnökét, az országot 2021 óta kancellárként vezető Karl Nehammert bízta meg kormányalakítással. Nehammer már választási kampányában is egyértelművé tette, hogy az FPÖ-vel hajlandó lenne együtt kormányozni, ám csak abban az esetben, ha Herbert Kickl lemond kancellári ambícióiról. Az ÖVP elnöke végül a szociáldemokratákkal és a liberálisokkal kezdett koalíciókötési tárgyalásokba, amelyek noha több mint három hónapig húzódtak, eredményre végül nem vezettek. A pártok álláspontjai közötti távolságok már a kezdetekben is jelentősek voltak, például a migrációs, gazdasági, pénzügyi és háborús kérdésekben, amelyekre a tárgyalások során sem sikerült minden felet kielégítő kompromisszumokat találni. Miután az ország gazdasága két éve recesszióban van, a munkanélküliség növekszik, a költségvetésből 18–24 milliárd euró hiányzik, érthető módon a költségvetési konszolidáció körüli viták feszítették szét leginkább az együttműködés kereteit.
A három párt kölcsönös vádjai szerint a szociáldemokraták vagyon- és örökösödési adóval tömték volna be a pénzügyeken keletkezett lyukat, a néppártiak csökkentették volna tanárok, rendőrök, ápolók, katonák bérét, valamint a nyugdíjkorhatárt is megemelték volna, amely utóbbit a liberálisok is támogatták volna amellett, hogy föderalista szellemű, strukturális átalakításokat is szorgalmaztak. Előbb Beate Meinl-Reisinger, a NEOS elnöke jelentette be, hogy reformintézkedések híján abbahagyják a tárgyalásokat, ám azt felajánlotta – egyébként a zöldekhez hasonlóan –, hogy egy mandátummal támogatná kívülről a néppárti–szociáldemokrata koalíciót, amelynek önmagában mindössze egyfős többsége lett volna a Nemzeti Tanácsban (Nationalrat). Végül azonban az ÖVP és az SPÖ tárgyalásai is zátonyra futottak, amit Andreas Babler, az SPÖ elnöke úgy kommentált, hogy
az ÖVP-ben az a szárny győzött, amelyik az FPÖ-vel kacérkodik.
Miután a kudarc hatására Nehammer mind kormányfői, mind pártelnöki lemondását bejelentette, megnyílt az út az FPÖ–ÖVP-koalíció előtt, akár Kickl kancellárságának árán is. Ügyvezetőként Christian Stocker, a párt főtitkára és kipróbált válságkommunikátora vette át az ÖVP vezetését, aki sajtótájékoztatójában kijelentette, hogy pártja készen áll a koalíciós tárgyalásokra, amennyiben erre meghívást kapnak az FPÖ-től.
A peremfeltételek megváltozására tehát Alexander Van der Bellen szövetségi elnök is kénytelen volt korábbi ellenállását feladni, és nyilatkozatában már úgy fogalmazott, hogy „enyhült az ÖVP ellenállása a Szabadságpárttal kötendő koalícióval szemben”, ami egy új utat nyitott meg. Emellett azt is kijelentette, hogy csak az emberi jogok, a médiaszabadság, az Európai Unióhoz tartozás ausztriai érvényesülésének tisztelete esetén adja áldását Kickl kancellárságára. Mindez azonban csak formalitásnak tekinthető, miután a Nehammer vezette koalíciós tárgyalások összeomlása egy furcsa paradoxont hozott létre.
A jelenlegi körülmények között a fősodornak inkább áll érdekében az FPÖ és Kickl hatalomra kerülésének keserű elfogadása, mint egy új választáson való megméretés.
A fősodor rémálma
Egyesek a képviseleti demokrácia védelmét úgy értelmezik, hogy a nép többségének akaratát képviseli egy olyan konstelláció, amelynek tagjai a második, a harmadik és a negyedik helyen végeztek, és a választást megnyerő pártot politikai karanténba zárják. Ám Ausztriában megmutatkozott, hogy az ilyen, pusztán hatalomtechnikai alapokon nyugvó protest koalíció egyrészt mennyire törékeny valójában, másrészt milyen kontraproduktív hatású az állampolgárokra. A választók Alexander Van der Bellen Nehammernek átnyújtott kormányalakítási megbízásától kezdve a hárompárti koalíciós tárgyalásokon át egészen a kialakult politikai válságig és kormányzásképtelenségig bezárólag a képviseleti demokrácia kiüresítéseként értékelik azt a gyakorlatot, amely az FPÖ-t ki akarja zárni a hatalomból. A szeptemberi választás során a választópolgárok egyértelműen demonstrálták a változás iránti igényüket, aminek figyelmen kívül hagyása már most a fősodor pártjainak erodálásához vezetett.
Az utóbbi egy hónap felmérései szerint az FPÖ az elmúlt száz napban 7–8 százalékpontot erősödött és ebből adódóan 36–37 százalékos eredményre számíthatna egy új választás esetén. A második helyre mért Néppárt 25-ről 20–21 százalékra esett le, a szociáldemokraták 19–20 százalékon stagnálnak, a NEOS 9-ről 11 százalékra növekedett, míg a zöldek ugyanúgy 8 százalék körüli eredményt érnének el, mint szeptemberben. Noha az várható volt, hogy az FPÖ az ellene alkalmazott politikai karantén miatt képes lesz további néppárti és bizonytalan szavazókat megszólítani, ilyen drasztikus és gyors növekedésre kevesen számítottak. A FPÖ politikai ellenlábasai saját gyengeségük és a legfőbb ellenfelük megerősödése miatt tehát ezt a forgatókönyvet lehetőség szerint elkerülnék. Mégis, a dolgok jelenlegi állása szerint a Szabadságpárt Ausztria történetében először fog nagy valószínűséggel kancellárt adni.
A fentiek ellenére azonban azt is le kell szögezni, hogy akár most, akár hónapok múlva, de az FPÖ és az ÖVP koalíciós tárgyalásainak sikere sem garantált, perdöntő erővel pedig a költségvetési hiány megoldására született javaslatok életképessége fog bírni. Miután az FPÖ magszavazóit a bérből és fizetésből élő társadalmi csoport alkotja, nem valószínű, hogy a megszorítások őket fogják érinteni. Leginkább az képzelhető el, hogy a migránsok szociális juttatásainak radikális csökkentését és a „klímabarát beruházások” leállítását fogja szorgalmazni a párt, ugyanakkor ehhez a Néppárt támogatására is szükség lesz, ami az ÖVP rugalmassága ellenére sem lesz könnyen kivitelezhető. Amennyiben a tárgyalások nem vezetnek eredményre, elkerülhetetlenné válik az új választások kiírása, amire azonban a tervezett procedúra és a hozzá kapcsolódó határidők miatt május előtt nem kerülhetne sor.
Mindez az Ausztriát sújtó társadalmi, gazdasági és pénzügyi válság további mélyülését vonná magával, amelyet a Kicklt és az FPÖ-t kizárni akaró, szűk látókörű hatalmi elit idézett elő.
