Halászat a Balti-tengeren

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló 20 részes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

Ha elnyel a végtelenség, akkor megszűnik az Idő.

De ha nincsen Idő – akkor nincsen Isten… Nincsen Isten? Mert Isten az Idő? Egy pillanatra, csak egy pillanatra tetszetős gondolat. Segít elviselni a rettegést a felfoghatatlantól. És valóban: ha nincsen Idő, nincsen „mihez képest”, és nincsen elmúlás sem. Ha pedig nincsen elmúlás, akkor nincsen félelem és aggódás, úgy pedig nincsen kötelesség; ha nincs kötelesség, nincs hajsza és robot és munka – akkor nem a „vas világ a rend”; hiszen akkor rend sincsen. Ha pedig nincsen rend, akkor nincsen rendetlenség, hiszen nincsen norma; ha nincs norma, nincs normaszegés és nincsen bűn. Ha nincs bűn, nem kell Isten. Vagy talán ellenkezőleg: ha az időtlenség az Isten – miképpen a buddhizmus vallja –, akkor éppen ilyen joggal mondhatjuk, hogy a bűntelenség az Isten. Ám a bűntelenséghez időtlenség kell, ezt próbálja Szidharta Gautama elmagyarázni Jézusnak, mialatt tönkremegy a teremtett világ… S ha a bűntelenséghez időtlenség kell, akkor a dolgok mind összefutottak egy pontba, ahol nincsen tér, és a végtelenség puszta illúzió. S ugye, ha nincsen tér, akkor tényleg nincs idő…

Az emberiség ezzel szemben végtelenné tágította a teret, az időt viszont belepréselte a Jelen szánalmas börtönébe. Tehát nem szüntette meg az időt, csak alkalmatlanná tette arra, hogy kitöltse a végtelen tér illúzióját. Ez így együtt pedig maga az istentelenség, a fogalom hétköznapi és szakrális értelmében egyaránt…

A sprotni szemszögéből persze mindez némiképp másképpen látszik. Még akkor is, ha ez a mondat semmi más, mint irónia. Akkor pedig Thomas Mann figyelmeztet az időn túlról:

„Óvakodjék az idefenn tenyésző iróniától, mérnök úr! Általában óvakodjék ettől a szellemi magatartástól! Mihelyt az irónia megszűnik az ékesszólás közvetlen, klasszikus eszköze lenni, amely a józan értelem számára egyetlen pillanatig sem lehet félreérthető, nyomban léhasággá válik, a civilizáció kerékkötőjévé, a megrekedéssel, szellemtelenséggel, bűnnel való tisztátalan kacérkodássá.”

Ó, Istenem, időtlenség és bűntelenség antik, pogány istene… Hát így szűnt meg az irónia; megszűnt az ékesszólás társa lenni, s bűnné vált, bűnös cinizmussá. Ez a mi korunk. Időtlenségünk jelenidejébe zártan, a bűnnel örök szövetséget kötve, egy végtelenül és szánalmasan kisszerű proletár-kor fegyenceiként hajszoljuk a pillanatba zárt, sekélyes kielégülést.

Megrekedve, szellemtelenül, bűnnel eljegyezve lettünk hétmilliárdnyian.

Ez elől menekülünk ki a végtelen tengerre, s hisszük, hogy hagytunk helyet a nap alatt valamiféle megváltásnak. Szemléljük a végtelent, s könnyen Isten lényegébe álmodjuk magunkat. Mert nagy a csábítás, mert nagy a szenvedés, és mert eszünk ágában sincs cinizmus nélkül megvizsgálni a sprotnik szemszögét. Sőt! Meg vagyunk róla győződve, hogy a sprotninak nincsen szemszöge, csak tömege, íze, szaga és tápértéke. S mint ilyen, egyszerűen zavarja kvietizmusunk. Bár, ha már itt tartunk, akkor legyünk hűek az igazsághoz, és jegyezzük meg, hogy Thomas Mann nagyon szigorú volt ez ügyben:

„Megvetem a paradoxont, gyűlölöm! Vegye úgy, hogy mindaz, amit az imént az iróniáról mondottam, a paradoxonra is vonatkozik, méghozzá tetézve! A paradoxon a kvietizmus mérges virága, a rothadásnak indult szellem csillámlása, a legnagyobb léhaság valamennyi közt!”

Akkor pedig nem említhetjük paradoxonként a sprotni szemszögét. Pusztán annyit állapíthatunk meg szomorúan, hogy semmit sem tudunk róla. Nem ismerjük helyét a teremtésben, miképpen a magunkét sem ismerjük, hiszen Isten helyére pofátlankodtunk. S a végtelenbe szökve hirtelen megérezzük a múltat is, a jövőt is. A múlt csupa-csupa önzés, mert mivelünk van tele; a jövő borzongató magasztosság, mert kizárólag nélkülünk feltételezhető…

És mellém telepszik a poeta doctus…

Midőn az est, e lágyan takaró

fekete, síma bársonytakaró,

melyet terít egy óriási dajka,

a féltett földet lassan eltakarja

s oly óvatossan, hogy minden füszál

lágy leple alatt egyenessen áll

és nem kap a virágok szirma ráncot

s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán

nem veszti a szivárványos zománcot

és úgy pihennek e lepelnek árnyán,

e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,

hogy nem is érzik e lepelt tehernek:

olyankor bárhol járj a nagyvilágban,

vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,

vagy kávéházban bámészan vigyázd,

hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;

vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel

nézzed a lombon át a lusta holdat;

vagy országúton, melyet por lepett el,

álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;

vagy a hajónak ingó padlatán

szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;

vagy idegen várost bolygván keresztül

állj meg a sarkokon csodálni restül

a távol utcák hosszú fonalát,

az utcalángok kettős vonalát;

vagy épp a vízi városban, a Riván

hol lángot apróz matt opáltükör,

merengj a messze multba visszaríván,

melynek emléke édesen gyötör,

elmúlt korodba, mely miként a bűvös

lámpának képe van is már, de nincs is,

melynek emléke sohse lehet hűvös,

melynek emléke teher is, de kincs is:

ott emlékektől terhes fejedet

a márványföldnek elcsüggesztheted:

csupa szépség közt és gyönyörben járván

mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:

ez a sok szépség mind mire való?

mégis arra fogsz gondolni árván:

minek a selymes víz, a tarka márvány?

minek az est, e szárnyas takaró?

miért a dombok és miért a lombok

s a tenger, melybe nem vet magvető?

minek az árok, minek az apályok

s a felhők, e bús Danaida-lányok

s a nap, ez égő szizifuszi kő?

miért az emlékek, miért a multak?

miért a lámpák és miért a holdak?

miért a végét nem lelő idő?

vagy vedd példának a piciny füszálat:

miért nő a fü, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?

Ameddig meg tudjuk siratni önmagunkat ebben a kérdésben, addig van remény.

A reményt pedig senki ne tévessze össze a felmentéssel – mert felmentést csak az ember nélküli teremtés adhat, és a legvégső, megfellebbezhetetlen, utolsó bizonyosság:

(…)

„Szájtátva álltam

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,

az égbe bál van, minden este bál van

és fölvilágolt mély értelme ennek

a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek

tündérei hajnalba hazamennek

fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig

maradtam így és csak bámultam addig.

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél

ezen a földön, mily silány regéket,

miféle ringyók rabságába estél,

mily kézirat volt fontosabb tenéked,

hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél

és annyi rest éj

s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,

jaj ötven éve – lelkem visszadöbben -

halottjaim is itt-ott, egyre többen -

jaj, ötven éve tündököl fölöttem

ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,

ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.

Szóval bevallom néked, megtörötten

földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.

de pattanó szivem feszitve húrnak,

dalolni kezdtem ekkor azúrnak,

annak, kiről nem tudja senki, hol van,

annak, kit nem lelek se most, se holtan.

Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak

vendége voltam.”

Kapitány úr, s ti mind, drága lengyel halászok: köszönöm nektek…