A fontos dolgokban semmi sem változik

Minden bizonnyal nagy feltűnést fog kelteni Bagi Iván költői debütje. Ugyan már nem titulálhatjuk ifjú poétának, pályakezdőnek sem nevezhetjük, hiszen nyolc prózakötet szerzője, de mégiscsak az ország egyik legismertebb humoristája. Sokan lesznek kíváncsiak arra, mi van a humor mögött. Aki elolvassa ezt a verseskönyvét, tudni fogja: nem humor.

Sokan tudják róla – a Wikipédia-szócikk sem titkolja –, hogy a művésznek nehéz gyermekkora volt, intézetben nőtt föl, hajléktalan is volt, reménytelen helyzetből küzdötte föl magát. Csoda, hogy ennyire otthonosan mozog a humor világában. De aki arra számít, hogy Bagi Iván lírája a nehéz gyermek- és ifjúkor frusztrációinak becsatornázása a vers műfajába, az is téved, mert nem fog panasszal találkozni. És az is tévedni fog, aki azt hiszi, hogy egy hobbiköltő könyvét veszi a kezébe, aki úri passzióból rittyentett pár tucat verset.

Bagi Ivánt nem lehet beskatulyázni. Komoly gondban lenne az az irodalomkritikus, akinek pozicionálnia kellene őt a kortárs magyar líra térképén. A poéta nem tanult senkitől, és bár József Attilát vagy Oravecz Imrét többször idézi vagy parafrazálja, igazából nem tudunk konkrét költészeti hatásokat kimutatni. Sem irányzatok stílusjegyeit. Bagi Iván egyszerűen csak leírja, amit érez és gondol, a sorokat nem írja ki az oldalmargóig – és vers lesz belőle. Nála ez ilyen egyszerű. Nyoma sincs erőlködésnek, izzadságszagnak, sehol egy sor nem csikorog, minden a helyén van. Nincs túlbeszélés, pedig vannak többoldalas szövegek is.

De a rövid versek próbáját is kiállja a szerző, pedig pár soros verset írni nehezebb, mint hosszabb költeményt. És ami a legnagyszerűbb ebben a könyvben, az az, hogy a szerző nem akar nagyot mondani, nem törekszik arra, hogy bombasztikus képekkel provokálja az olvasói ingereket.

Bagi Iván egyszerűen minden sorában hiteles. Ez az ő fegyvere. Néhány oldal után lúdbőrös lesz a hátunk, és az marad mindvégig, holott ez nem egy füzet, hanem egy 120 oldalas könyv, ami testesnek számít ebben a műfajban. Ugyanis csupa mélyen személyes dologról ír a poéta, amivel azon nyomban azonosulni tudunk. Mintha a befogadásesztétika minden csízióját tanulmányozta volna.

„Vannak napok, / mikor úgy érzem, mindent letarol a balszerencse, / és sóval szórnám be földemet. / Aztán egy szép napon / megérkezik a történések felmentő serege, / és megint mindent szépnek és jónak találok. / A legfontosabb dolgokat tekintve / változott valami? A legfontosabb dolgokat tekintve / soha semmi sem változik” – így szól a Hullámzás című vers. Látszólag egyszerű, valójában metafizikusan súlyos, azonnal megérthető, rögtön azonosulni tudunk vele, de hatása hosszú ideig hullámzik bennünk.

A kortárs költészet általában nagy ívben kerüli az olyan fogalmakat, kifejezéseket, amelyek a közhelyek és az almanachlíra elemei – a szeretettől a csókig. De Bagi Iván nem fél ezekkel operálni, és jól teszi, mert tudja úgy használni őket, hogy erősítsék, ne pedig érzelgőssé tegyék a verset. Rendkívül rokonszenves, hogy semmi olyat nem találtam a kötetben, amit a megfelelési kényszer mozgatott volna.

Mindenképp meg kell említenünk a borítót is, melyet Szentes Zágon tervezett, saját festményét használva föl, egy pici szigetet, világítótoronnyal. A magány festményét a magány verseihez, hiszen Bagi Iván versei egytől egyik magányversek: a bennünk lévő, de a metafizikus magányé is.

A címadó vers – A törődés eredete – nem hiába lett vezérverssé választva. Összefoglalja Bagi Iván költészetének lényegét, és önmagáért beszél: „Szagokban kéne gondolkodni, mint a kutyák. / Testhőmérsékletünk változásából leszűrni / egy egész életet. / Hogyha megszorítja valaki a kezünket, / tudjon rólunk mindent, félreérthetetlenül, / egyszer és mindenkorra: / mindegy, hogy ott és akkor hány sebből vérzünk.”