Capa vidékre is elutazott, és ezek a képek talán még árnyaltabban beszélnek az országról. Kecskeméten felvonulásokat fényképez, Keszthelyen agrárkollégistákat, Pálosszentkúton zarándokokat. Újgazdák, közösségi események, építkezések – mind egy átalakuló társadalom képei. De ezeken a felvételeken is ugyanaz a figyelem érvényesül: Capa nem értelmez, hanem megmutat. Talán éppen ezért érezzük ma is érvényesnek ezeket a képeket.
A napokban tartott tárlatvezetésen Fisli Éva kurátor arra is felhívta a figyelmet, mennyire sajátos látásmód jellemzi ezt a sorozatot: ezek a sokáig mellőzött fotográfiák, ha kritikával kezeljük és más forrásokkal is összevetjük őket, ma már nemcsak Capáról mesélnek, hanem történelmünk egy darabjáról is.
A Magyar riport, 1948 így több mint egy kiállítás. Nemcsak egy eddig rejtett anyag bemutatása, hanem egy lehetőség arra, hogy újra ránézzünk egy jól ismert történetre. Más szemszögből, közelebbről, személyesebben. Mit jelent visszatérni? Mit lát az, aki egyszerre tartozik ide és már máshova is? És mit őriz meg egy város önmagából akkor, amikor éppen átalakul? Ezek a kérdések fogalmazódnak meg bennünk a fotóit szemlélve. A válaszok pedig talán ott vannak a képekben. A fényben, amely valóban illékonyabb a megszokottnál. Az arcokban, amelyek nem néznek vissza ránk. És a csendben, amely minden fotográfia mögött ott marad.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!