A címadó Independance fokozatosan kibomló monumentális utazás, könnyű kis lépegetéssel indít, amolyan teszünk a világra funkys flegmaságban, aztán az első refrén húzása elkap, és hagyjuk, hogy belesodorjon a sokadik refrén utáni space effektes, csillagnézős űrutazásba, majd jön a végtelenített refrén a vissza-visszakacsintó űrhangok magasabbjaival és a fináléban claptonos nagyvonalúsággal odadíszítgető gitárral. Grandiózus funky-űrrock, fesztiválszínpadról is elutaztatna pár tízezer embert.
Az albumzáró Veled máskor ennek az űrutazásnak a sötétebb, misztikusabb, dark elektrósabb rétegeit tárja föl. Itt már semmi nincs a funkys lazaságból, ez komor és hideg szépség. Néha nem tudom eldönteni, hol végződnek a dob képletei és egyenletei és hol kezdődik a szintetizátor. A finálé itt is egy hullócsillag-csóvaszerű gitárszóló. Sajnos épp olyan gyorsan tova is tűnik. Drága zenészek, ne szerénykedjünk, több van ebben a dalban, mint három perc tíz másodperc! Persze rádióba pont jó lesz, de remélem, koncerten (és koncertfelvételen) kapunk majd belőle kétszer ekkora repülést is.
De nincs miért panaszkodni, hisz itt van az első harmadban helyet kapó, majdnem öt és fél perces Deserve gyönyörű, lírai, középtempós elszállása. A refrén itt is nagy hangsúlyokkal nyílik ki a finoman lüktető verzéből, aztán a harmadik percnél az egyik, (jól) ritkán alkalmazott alaptrükköt hozzák: elkezdik lekeverni az egészet egy kis basszuszongora csöndeskedéssel, majd a semmiből visszajön az ének, és minden föl a fináléig.
Tizenhárom meggyőző dal és egy zenekar, amire büszkék lehetünk. Egyedül a magyar dalszövegeken lehetne még csiszolni. Ez a zene nem a sorvégi összecsengésektől lesz jobb vagy rosszabb, de itt hallhatóan minden részletre ügyelnek, tessék hát erre is.
Flight Mode: Independance. Szerzői kiadás, Zalaegerszeg, 2019.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!