Találkozások a mozivásznon Jézussal

2020 az úrvacsora éve. Temérdek beszélgetés és program várja majd az érdeklődőket, amelyek során arra emlékezhetünk, hogy Jézus Krisztus a tanítványaival úrvacsorai közösséget formált, majd azt mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Az eucharisztia az egész kereszténység olyan titka, lehetősége és alkalma, ahol a hívők a kenyérben és a borban megélhetik a közösséget Jézus Krisztussal és egymással is. A filmrendezők sok alkalommal idézik meg az utolsó vacsorát, ilyenkor az európai kultúrkör legfontosabb történetéhez nyúlnak vissza, és akár kommersz, akár művészfilmben utalnak rá, az esetek döntő többségében az úrvacsora legfontosabb üzenetét közvetítik.

Rófusz Ferenc animációs filmjében marad idő az úrvacsora lényegére is, arra, hogy megélhető legyen a közösség Krisztussal Forrás: Rófuszfilm Kft.

Egy nagyot sóhajt Jézus Krisztus Rófusz Ferenc Az utolsó vacsora című animációs filmjében, amely bár már tavaly a közönség elé került, de idén karácsonyra új, kevésbé elvont, mindenki számára érthető befejezést kap. A film ugyanis nemcsak Leonardo da Vinci festményét eleveníti meg a mozivásznon, hanem Jézus feltámadását is bemutatja. Igazi szakrális élmény. Az alkotás első verziójában a néző a feltámadást hangképekből és a Jézus teste nélküli lepel látványából érzékelte. Az új verzióban, amely hamarosan a közönség elé kerül, viszont látható lesz a lepellel letakart Jézus is, majd a test nélküli lepel, amely a beáradó fénnyel együtt a feltámadásra utal. A film ugyanis nem csak arra a pillanatra helyezi a hangsúlyt, amire Leonardo da Vinci, hogy Jézus bejelenti, el fogja árulni egy tanítványa. Ahogy Rófusz Ferenc fogalmaz, míg Da Vincinek egy pillanatba kellett sűrítenie mindazt, amit az utolsó vacsora jelent, addig neki volt tizenegy perce. Így maradt idő az úrvacsora lényegére is. Arra, hogy megélhető legyen a közösség Jézus Krisztussal, hogy átélhető legyen az új szövetség, amely az emberekkel megköttetik. A film elején lassú kameramozgással, hosszan mutatja a rendező a tizenkét tanítvány és Jézus kezét, amint ételért nyúl. A kezeket. Először a kezek mozdulnak meg a festményen. A nézők pedig azonnal tudják, hogy az európai kultúrkör legfontosabb rítusának első mozzanatait látják, az első mozdulatokat, az első pillanatokat. Azt, ahogy Jézus reánk, az utódokra hagyja az úrvacsora rítusát, az európai ember lehetőségét a hit átélésére, a Jézussal való találkozásra.

Rófusz a szakrális élményt azzal is erősíti, hogy a 3D-s technika segítségével megidézi szekularizált világunkat. A terembe, ahol da Vinci Az utolsó vacsora című képe életre kel, benyit a biztonsági őr Rudolf Péter személyé­ben, mert valami zajt hall. A nyitott ajtón keresztül a háttérből egy olasz focimeccs hangjai szűrődnek be a kiállítóterembe, az AC Milan játszik. Az őr körbenéz, de nem jön rá a zaj forrására, a csodára, amelyet egyébként mindannyian megélhetünk akkor, amikor részesei vagyunk az úrvacsorának. Akár szent karácsony ünnepén, akár húsvétkor. Rófusz viszont, úgy tűnik, nemcsak arra kívánja felhívni filmjével a világ figyelmét, hogy bárki találkozhat Jézussal, ha megéli az úrvacsora titkát, hanem arra is, hogy az európai ember mindenét elveszíti, ha nem őrzi meg kulturális és vallási gyökereit. Mindezt a legfájdalmasabb módon közli a rendező. Filmjében ugyanis lehullik a vakolat, amelyre Leonardo da Vinci festett, sőt a fal is ledől. Ez persze utalás arra is, hogy a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában 1498-ban elkészült freskó nagyon rossz állapotban van. Talán menthetetlen. Rófusz a tizenegy perces filmjének befejezésekor egy kicsit sem köntörfalaz. A festmény elpusztulása után ugyanis Jézus feltámadását láthatjuk. A fényt. Vagyis az európai kultúrát a hit és a vallás fogja megmenteni, úgy tűnik, nincs más út, csak az Isten útja. A légy című filmért Oscar-díjjal jutalmazott magyar animációs filmrendező, ahogy Leonardo da Vinci is tette a maga korában, elrejtett egy kis titkot is az alkotásában; vagy másként: otthagyta a kézjegyét. Nála Jézus egyik tanítványa elhesseget egy legyet, amely az asztal körül zümmög.

Rófusz Ferenc animációs filmjében marad idő az úrvacsora lényegére is, arra, hogy megélhető legyen a közösség Krisztussal
Fotó: Rófuszfilm Kft.

Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című freskója temérdek filmrendezőt, művészt megihletett a filmtörténet során. Ilyen például a Dan Brown regényéből 2006-ban készült film, A Da Vinci-kód is, amely Jézust emberként szeretné ábrázolni, sőt korunk feminista gondolatát is belefűzi a királyi vér női örökösei révén. Bár az is elhangzik az alkotásban, hogy ha lenne is Jézusnak leszármazottja, biztosan nem az lenne a feladata, hogy lerombolja mindazt, amit a Megváltó felépített. A történet persze ezer sebből vérzik, valóságalapja nem sok, viszont csatlakozik azon filmek sorához, amelyek az utolsó vacsorát is felhasználják ahhoz, hogy kifejtsék egyházellenes nézeteiket. Ilyen Luis Bunuel Viridiana című filmje is, amely nagy nemzetközi botrányt kavart vallási körökben, több országban be is tiltották. Ebben az utolsó vacsora egy nagy zabálássá züllik, a hajléktalan koldusok pedig összeállnak egy fényképezésre, amelynek során Leonardo da Vinci festményét próbálják utánozni, Jézust és a 12 apostolt. A nézők számára azonban teljesen világos, hogy 13 Júdást látnak. Ők azok ugyanis a filmben, akiken nem tud segíteni az apácaéletét a szegények támogatása miatt feladó szent életű nő sem. Bunuel 1961-es pesszimista, a világ szekularizálásához, vagyis vallástalanításához hozzájáruló filmjének végén a barbárok rombolását túlélő polgárságnak már csak az ördög bibliája, a kártyajáték jelenti a vigaszt a hit nélkül maradt világban.

„Ez Krisztus teste, mely éretted megtöretett. Ez Krisztus vére, mely érted kiontatott.” Ingmar Bergman 1963-as Úrvacsora című filmjének elején hallhatók ezek a szavak, Tomas Ericsson tiszteletes mondja, amikor úrvacsorát tart. Nem sokkal később azonban kiderül, hogy Ericsson tiszteletes elvesztette a hitét. Amikor ezt közli a gyülekezetének egyik tagjával, mármint azt, hogy szerinte nincs Isten, a lelki problémákkal, temérdek szorongással küzdő családapa öngyilkos lesz. Ingmar Bergman, aki már az 1960-as években arról beszélt, hogy az európai kultúrkör olyan válsága kezdődött el, amely civilizációnk végét okozhatja, ebben a filmjében a probléma sosem látott mélységéig hatol. Mielőtt erre kitérnénk, elengedhetetlen, hogy megértsük, az európai filmtörténet egyik legnagyobb hatású rendezője általában olyan filmeket készít, amelyek azzal szembesítik a nézőt, hogy mit csinál rosszul. Szinte minden filmjében kézen fogja a nézőt, majd végigviszi azon az úton, amely a pokolba vezet. Persze azért tesz ilyet, hogy jól megjegyezzük, nem ez a járható út, mindent meg kell tennie az embernek, hogy ne így éljen.

Bergmannál az ábrázolt földi pokol általában a magány. Az az állapot, amikor az ember nem képes hinni Istenben. Ennek a következménye a közöny érzése, amely mindig kommunikációképtelenséget szül, ez pedig szétrobbantja a párkapcsolatokat. A legfrissebb európai statisztikák szerint már nem is minden másodikat, a helyzet sokkal rosszabb. Ezt a filmtörténet egyik legnagyobb mestere már a maga korában is olyan nagy bajnak tartotta, hogy életművének nagy részét a párkapcsolati problémák bemutatásának szentelte a nézők okulására. Elég csak az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó televíziós sorozatára gondolnunk, az 1973-as Jelenetek egy házasságból címűre, amelyben egy nemzedéknek próbálta megtanítani, hogy nemcsak árulás és bűn az, ha az ember megcsalja házastársát, hanem butaság is. Bergman ugyanis arra helyezte a hangsúlyt filmjében, hogy szerinte a válás után nemhogy könnyebb, hanem sokkal nehezebb élet vár mindkét félre. Vagyis a problémákra Bergman szerint nem a válás, a szakítás a megoldás, hanem a beszélgetés, a kommunikáció.

Bergman szerint aki elvesztette a hitét, az magányos és közönyös
Fotó: imdb

Csakhogy – és ezért is kulcsfilm a bergmani életműben az Úrvacsora, amelyben mindezt ki is mondja a film rendezője – az az ember, aki elvesztette a hitét, az magányos, közönyös és kommunikációképtelen lesz. Így pedig képtelen a párkapcsolatra. Akárcsak a Jelenetek egy házasságból című filmben, az Úrvacsorában is arról beszél Bergman, hogy morális értékrendszer és Istenhit nélkül szétesnek a családok, nem működnek a párkapcsolatok. Ahogy az Úrvacsorában a hitetlen tanárnő és a hitét vesztett lelkipásztor se képes egymásra találni. Bár mindketten úgy gondolják, hogy „végre” szabadok, a szabadságuk nem hoz sok örömet, sokkal inkább magányt, közönyt és egymás iránti értetlenséget.

Már volt arról szó, hogy Rófusz Ferenc Az utolsó vacsora című filmjében egy nagyot sóhajt Jézus Krisztus. Egészen pontosan akkor teszi ezt, amikor befejezik az utolsó vacsorát. Ez a sóhaj az 1973-as Jézus Krisztus szupersztár című filmmusicalben is felfedezhető, csak másként. A XX. század második felében még nagyon hittek abban, hogy a populáris kultúra átalakítja a világot, de főleg az emberek gondolkodását. Úgy tartották, hogy ha Jézus Krisztus a XX. században mindenható már úgysem tud lenni, akkor is legyen benne a száz legnagyobb hatással bíró gondolkodó között, vagyis legyen az egyik szupersztár. Mindehhez a világbékét hirdető hippiket hívták segítségül, akik aztán beleraktak a filmbe mindent, ami a kultúránk pusztulását okozza hamarosan, amitől frászt kap ma egy hagyományos értékrendet valló európai polgár. A filmben bemutatott utolsó vacsora során pedig kicsit sem lényeges az átlényegülés, viszont sokkal hangsúlyosabb, hogy Júdás árulásában nem az Úr akaratát látja Jézus, hanem, mint egy kamasz, hisztérikus rohamba kitörve panaszkodik, és üvöltve kergeti el Júdást. Tehát a bölcselő és tanító Jézusból egy hisztérikus kamasz hippi lett a XX. század második felére. Rófusz Ferenc Jézusa viszont azt az emberi dilemmát, hogy Jézust elhagyta-e az Isten, egyetlen sóhajba sűríti. Ami nagyon biztató. Talán a XXI. században eljut a kultúránk oda, hogy hisztérikus kirohanások helyett fontos dilemmákat egy mély, de mégis rövid sóhajjal intézzünk el. Mert a feladat, amelyet Jézus a tanítványainak elmondott, fontosabb. Emlékezni kell az új szövetségre, meg kell élni a közösséget Jézus Krisztussal és egymással. Kultúrkörünk túlélésének lehetősége, alkalma és titka ugyanis ez.

Összefoglalva tehát: a probléma gyökere az – ahogy ezt Bergman kegyetlen őszinteséggel ábrázolta az Úrvacsora című filmjében –, hogy ha az európai értelmiség elveszti a hitét Istenben, ahogy a filmben bemutatott lelkipásztor, akkor nem tud mit mondani a világban jelen lévő félelmekről, háborúkról és gonoszról a szorongó, a világ dolgaiban sokszor bizonytalan családoknak. Fel lehet persze vázolni az Isten nélküli szabadságot, de ahogy Bergman is kifejtette egész életművében, de leginkább az Úrvacsora című filmjében, mindez emberi ésszel fel nem dolgozható magányt, családokat és közösségeket pusztító közönyt, továbbá emberi viszonyrendszereket tönkretevő kommunikációképtelenséget szül. Jézus Krisztus tanítása viszont úgy tesz mindenkit szabaddá, aki megtalálja a hozzá vezető utat, hogy nemcsak a problémák okozta szorongástól szabadít meg, hanem felszabadítja azokat az energiákat is, amelyek szükségesek a cselekvőképességhez. A családjáért és közösségéért morális értékek mentén cselekvő ember ugyanis csodákra képes. Mert az isteni szeretet vezérli.