Zavarban lennék, ha meg kellene mondanom, hogy melyik a legnépszerűbb Puccini-opera Magyarországon, de nem tévednék nagyot, ha azt mondanám, a Tosca. A hatvanas években még slágert is komponáltak a levéláriára. Debrecenben is jó fél tucatszor vitték színre az utóbbi hetven évben. Most vendégrendező, Gábor Sylvie állította színpadra Puccini művét, amelyhez valós történelmi körülmények adják a kulisszát. A marengói csata után vagyunk, amelyet először az elnyomó osztrákok, másodszor pedig Napóleon nyert meg. Utóbbitól azt várták, hogy a pápai állam ellen fordul, de csalódtak benne. A csata nyerő fordulata mint dramaturgiai eszköz jelenik meg, Cavaradossit elárulja és kivégzőosztag elé állítja ujjongó felkiáltása: Vittoria, vittoria!
A rendező olvasatában az opera egy erotikus pszichothriller. Ebben van is valami, de annak, aki erotikát akar látni, más színházat kellene néznie. Igaz, van benne két térd-könyök testhelyzet, férfiak másznak nőkre (de nehéz lehet így énekelni!), sőt egy szado-mazochista elem is, de egyik sem borzolja fel a néző kedélyeit. Maga a történet lehet éppen pszichotriller is, hiszen arról szól, hogy a harcostársát bújtató festő imádottját a rendőrfőnök is kiszemelte magának. A festő megkínzatásával kiszedi belőle, hol rejtőzik a keresett személy, majd előbbi életének megkímélése fejében szerelmet vásárolna. Ám mindkettő ravaszkodik: Scarpiának esze ágában sincs megmenteni a festő életét, és Tosca sem adja oda magát, megöli a rendőrfőnököt. Ám minden kiderül, s a kiutat nem lelő Tosca magával is végez. Valóban rémdráma, Puccini gyönyörű muzsikájára, de tudjuk: több operában is arat a halál.
Az előadás jól kivitelezett Tosca. Keresve sem találni benne egy fals hangot, egy rossz intonációt. Az olaszul éneklő művészek kiejtése is kiváló. Annak viszont, aki ismeri az opera magyar szövegét, kicsit furcsa olvasni a kivetítőn: kinyílt a kis kertajtó, ahelyett, hogy „Csupa illat a kis kert / Az ajtó halkan nyílik…” Miért is nem lehet felhasználni a klasszikus magyar szöveget ilyen esetekben?
