Emberek találjatok időt, hogy egymásra nézhessetek!

Bolondos buta emberek álljatok meg! Építettem nektek csodálatos díszletet, s ti semmit nem vesztek észre?

Újabban, a világjárvány beköszöntével, mivel az időm megsokasodott, elkezdtem szűrni az agyam. Mert hát nem helyénvaló, hogy annyi minden lerakódjon szegénykében.

Évtizedek óta olyan rapiditással éltem, hogy maximum csak arra volt időm, hogy ha történt velem valami, gyorsan bepakoltam az élményt agyam egy fiókjába s hamar lezártam, mert tovább kellett rohanni.

Na, már nem is gondoltam, hogy életem során eljön az az idő, mikor szépen leülök a szőnyegre, vagy a fűbe a kertemben és kinyitom fiókjaimat, előszedem élményeimet, gondolataimat, s mint a Barcelona tengerpartján talált kavicsokat, kerámia darabkákat, elkezdem nézegetni őket, s mint valami ősleleteket próbálom megfejteni, hogy melyik darabka melyik történetből is származik.

A népjóléti szakemberek nem is szóltak az elmúlt időszakokban, hogy ne rohangáljunk összevissza, és néha álljunk le, mert felültünk a leggyorsabb vonatra, amely villámsebességgel visz életünk végének partjára, s ha csak pakolgatjuk agyacskánk fiókocskáiba az adatokat, nem lesz idő és nem lesz, ki feldolgozza azokat.

Nos, a szakemberek nem szóltak, viszont Istenke belefújt a kürtjébe s azt mondta: – Bolondos buta emberek álljatok meg! Építettem nektek csodálatos díszletet, s ti semmit nem vesztek észre? Minden madarat arra teremtettem, hogy csodálatos énekével elkápráztasson titeket, s ti nem halljátok meg őket? Hajnali négytől csak nektek koncerteznek.

– Emberek találjatok időt, hogy egymásra nézhessetek! Azért adtam a leglátóbb látószerveket nektek, hogy lássatok. A legszebb szemeket az embernek adtam. Igézni is tud, sőt elvarázsolni is egy gyönyörű emberi tekintet. Nem is beszélve az öregek szeméről! Oh, milyen csodálatos eszenciája a földi létnek egy igaz módon élt ember tekintete. Ennél ragyogóbb ékkő nincs a világon. Benne sűrűsödik a tapasztalat, a tudás, és a megélt szeretet minden summája. És a kisgyermek szeme! Hát az olyan, mint Isten kíváncsisága, olyan, mint amilyen a legdicsőbb angyalok nézése lehet, olyan, mint maga a legtökéletesebb fény, amit semmiféle tudományos eljárással előállítani nem lehet. Csak isten nyilatkozhat meg így emberben. S ti emberek nem veszitek észre ezeket a tökéletességeket, a saját kincseiteket, inkább fiókoztok, spájzoltok, abban a reményben, hogy majd egyszer lesz időtök, talán életetek végén, s mint a kínai turista, élmény helyett fotókat néztek.

– Emberek kacagni is kellene! Mert ezt a csodálatos, ősi emberi igényt nem érdemes fiókba zárni. Megromlik. Süssetek húst a szabadban, mint az ősemberek, s meséljetek, mint Homérosz, vagy nagyapáink a fonóban. Meséljetek nagyokat s kacagjatok, hogy remegjen belé a levegő az 5G helyett, s az ég is.

Menjetek a temetőbe! Kérjétek azokat, akik a fiókoknak éltek, hogy segítsenek nektek! Ne legyetek ti is fiók emberek!

A nagyszüleim még bátorították gyermekeiket, hogy közösségi élményként elsirassanak minden halottat.

Édesanyám mesélte, hogy fiatal lányként a barátnőivel a falu összes halottját megsiratták. Olyan jólesően tudtak sírni, minden fájdalmukat belepréselve az adott helyzetbe. Megsirattak mindent: a halottat, a halottakat, az élőket és a megszületőket. A világfájdalom minden temetéskor előtört és megtisztultak tőle a falu asszonyai.

Emberek! A szép szemek, a sírás és a kacagás, mint isteni adomány után még beszélnék a járásotokról is. Vegyétek észre, hogy van kezetek és lábatok, amit még ügyesen tudtok használni. Ennek örüljetek, de nagyon! Ami nincs, csak az hiányzik. Sokszor csak akkor értékeljük dolgainkat, ha már nincs. Ne várjuk meg ezt a buta helyzetet. Legyünk már intelligensebbek. Csak azzal tudunk élni amink, van.