„Én Holdent és Pobét vinném – bármennyire nem szeretnék”

Kovács Dániel drámaíró J. D. Salingertől a Zabhegyezőt ajánlja.

Ahogy korosodik az ember, úgy értékelődnek fel benne egyre inkább a szabadidővel teli ifjúsága élményei. A Karantén-sziget egy magamfajta három kisgyermekes apának nem is olyan rémisztő gondolat, mint az elsőre tűnhet. De hogy melyik legyen az az egy kiválasztott könyv, amit magammal vinnék, az annál inkább. (E-book olvasó nem ér?)

Úgy gondolom, az határozza meg legjobban olvasmányélményünket, hogy milyen életkorban és élethelyzetben talál meg bennünket az adott szöveg.

A Zabhegyezőt – amelyre a választásom esett – először tizenhat éves koromban olvastam egy megyei irodalmi versenyre készülve.

Néhány hónappal azelőtt veszítettem el a nővéremet, és hadban álltam az egész világgal – akárcsak a könyv főszereplője, a tizenhét éves Holden, aki szintén elveszítette egyik testvérét. A történet arról szól, hogy ez a kamasz srác mennyire fél és iszonyodik a felnőttek képmutató és értéktelen világától. Egyetlen emberhez kötődik csak igazán: kishúgához, Phoebe-hez, aki nekem mind a mai napig Pobe – honnan is tudhattam volna akkoriban, hogy valójában Fíbinek kell ejteni? Holden egy dolgot szeretne csinálni egész életében: Pobét és a világ összes gyerekét „karanténba tenni”, hogy ezzel megvédje őket a felnőtté válás borzalmaitól.

Az évek telnek, de ezt a történetet minden évben újra elolvasom. Szinte kívülről tudom az egész átkozott könyvet. Megvan az összes magyar kiadása és egy világjáró barátom segítségével már vagy húsz különböző nyelven is. Pár éve újra megjelent Rozsban a fogó címmel új magyar fordításban, ami állítólag a mai fiataloknak sokkal jobban visszaadja a regény mondandóját és életérzését.

Tíz oldalig jutottam, aztán letettem. Eltűnt az az érzelmi kapocs, amely nekem csakis a régi fordítással él, és amelynek segítségével úgy érzem, hogy évről évre egy kicsit vissza tudok menni a múltamba. Bár, az igazat megvallva, az idő múlásával azt vettem észre, hogy ez egyre nehezebben megy: egyre kevésbé értem már, miről beszél Holden.

Talán éppen ez a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy mindenben igaza van, amit rólunk, felnőttekről mond.