Ökörből nem lesz majom

Ha azt gondoljuk, hogy a szövegcsonkítás korának vége, nagyot tévedünk. Csak meg kell nézni, hány klasszikus jelent meg változatlan kiadásban, megcsonkított szöveggel a rendszerváltozás óta. Szörényi László irodalomtörténész szerint trehányság, butaság, üzleti és politikai haszonszerzés áll a történelemhamisítás mögött.

„A rejtelmes sziget ifjúsági kiadásában kísértés lett az istenkísértésből” Fotó: Éberling András

– Nemrégiben olvasás közben hiányérzetem támadt, mintha kimaradt volna valami a szövegből. Milyen alapelvek vonatkoznak a szépirodalmi művek kiadására?

– Minden részletre kiterjedő szabályozás nincs, de azt biztos, hogy csak a tudománynak van joga beleszólni a szövegek alakításába, tehát a közönségigény, az üzleti haszonszerzés reménye vagy a politika nem befolyásolhatja a szerkesztő munkáját.

– Többféle szövegváltozat esetén mi a teendő?

– Vannak szerzők, akik nehezen engedik el a kész művet, újra és újra előveszik, átdolgozzák a szöveget, legszívesebben a nyomdába kerülés pillanatáig alakítanának rajta, húznának belőle vagy hozzátoldanának valamit, úgy kell kiszedni a kezükből a kéziratot. Petőfi például, Martinkó András föltételezése szerint fejben dolgozott, kéziratai ezért gyönyörű gyöngyírásúak. Vörösmarty munkamódszeréről az agyongyötört papír árulkodik: verseit sokszor átírta, kéziratai hihetetlenül szemrontók. Külön érdekesség, hogy egy sajtóhibát is jóváhagyott, tudniillik a „Mi zokog, mint malom a pokolban” sor A vén cigány kéziratában még így szerepel: „Mi zuhog…” Tegyük fel azonban, hogy ideálisak a viszonyok, a nyomdász sem akar kiszúrni az alkotóval, ilyenkor az utolsó szerzői akaratot kell figyelembe venni. Petrarca haláláig dolgozott a Daloskönyvén, a Canzoniere hét teljes és még további négy kéziratban maradt fenn, de ettől még minden jó Petrarca-kiadás azt a szövegváltozatot veszi alapul, amit a szerző utoljára jóváhagyott.

– És ha kevésbé ideálisak a viszonyok? A kommunista hatalomátvétel után elkövetett szövegcsonkításokat Delfinárium – Filoló­giai groteszkek címmel összegezte. A szocializmusban mire ugrottak a cenzorok?

– A legszigorúbb dogmatikus kultúrpolitika érvényesült: tabu volt szidni a Szovjetuniót és annak vezetőit, a bolsevik pártot és általában a kommunizmust, jót írni ellenséges országról vagy személyről nem lehetett, mellőzni kellett az olyan gyanús „klerikális elemeket” is, mint az Úristen, a Szent Péter vagy a Szűz Mária. Kutatásom tárgya, a delfinizálás egyébként tréfás szóalkotás: a francia trónörökös a dauphin, vagyis delfin címet viselte a középkorban, a neki készített szöveggyűjteményekből pedig gondosan kihúztak minden illetlen, a fejedelmi méltóságot lealacsonyító szövegrészt.

– Innen jön a Delfin könyvek ifjúsági sorozat neve is, amelyen nemzedékek nőttek fel 1964 és 1990 között Magyarországon?

– Így jelezték, hogy nem tankönyv, de a gyereknek jó olvasmány. Meghúzták a klasszikusokat is, ha erotika volt bennük, vagy olyan tartalom, amely a korabeli erkölcsi ítélet szerint serdülő ifjaknak nem való. Sok zagyvaság született ebből. Amikor felnőttként újraolvastam gyerekkorom kedvenc Verne-regényeit, az alábbi félmondatra bukkantam A rejtelmes szigetben: kísértés volt leereszkedni a sziklafalon. Talán inkább istenkísértés, különben semmi értelme! Az elvek tehát világosak voltak, működött is az öncenzúra, azok az írók azonban, akik az első világháború utáni forradalmak-ellenforradalmak időszakában alkottak, akik megélték Trianont vagy a német és az orosz megszállást, azzal nem számoltak, hogy pártutasításra majd mindent másként kell mondani, mint ahogy valójában volt: a rablást felszabadításnak, a nők megerőszakolását a népek barátságának. A cenzorok hathatós segítséget nyújtottak ebben.

„A rejtelmes sziget ifjúsági kiadásában kísértés lett az istenkísértésből”
Fotó: Éberling András

– A rendszerváltozással végleg lezárult a szövegcsonkítások kora?

– Nézze csak meg, hogy 1990 óta hány klasszikusunk jelent meg változatlan kiadásban, megcsonkított szöveggel! Győzött a lustaság meg az üzlet. Sok éhbérért dolgozó kollégában föl sem merül, hogy a korábbi kiadásokból talán hiányzik valami. Móricz Zsigmond egyik legmegrázóbb írása, A boldog ember, amelynek utolsó mondatát: „Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett trianoni hazában” először Bukarestben csonkították meg, 1952-ben, ami még csak érthető a román elvtársak részéről. Szép, hogy egyáltalán a „megtöretett” szót benne hagyták, noha az is gyanús, mert Krisztus testére, az oltáriszentségre utal, vagyis klerikális. A csonkítást mi is átvettük, hiszen a szomszéd országok nemzeti érzékenységét sérteni halálos bűn volt. Móricz viszont haladó írónak számított, ezért nem jelölték a kihagyást. József Attila proletár költő szintén nem írhatott irredenta verset, ezért a Nem! Nem! Soha! címűt egyszerűen kihagyták a kritikai kiadásból.

A témában készült publicisztikánkat IDE kattintva olvashatják.

– A szocializmus idején megcsonkított művek újranyomása egyszerű igénytelenség lenne?

– Nevezzük trehányságnak és tudatlanságnak, amelyek rosszabbak még a cenzúránál is. Mert a cenzor legalább törte a fejét, neki még a nyakán volt, gondolkozott: mit is engedhet meg magának? A Szépirodalmi Könyvkiadó és a Magvető szerkesztői egymással versengtek, vetélkedtek. Micsoda nemes sport volt az! Hogy mit hagyhatnak meg a szövegben. És ha benne hagyják, észreveszi-e a főnök, vagy nem veszi észre? Nemrégiben jöttem rá, hogy a csonkítás virágkorában Juhász Gyulát sem kímélték, hiszen a költő már 1916-ban érintette az erdélyi román megszállás szörnyűségét, pikírt megjegyzéseivel tehát semmibe vette a szocialista népek eljövendő barátságát. De két nagyszerű filosz, Ilia Mihály és Péter László készítette el Juhász Gyula összes művei kritikai kiadását, az előszóba be is tették a szokásos formulát: „azokat a cikkeket, amelyek sérthetnék a szomszéd népeket, természetesen kihagyjuk”. Valójában azonban mit csinált Ilia tanár úr? Nemcsak a varázsmondat szerepelt az előszóban, hanem a románok rémtetteit is benne hagyta a szövegben. Talán bízott a cenzor lustaságában, nyilván személyesen ismerhette, és arra számított, hogy az trehányságból nem fogja majd a kötet tartalmát ellenőrizni. A lelkiismeretes filoszok helyét mára átvették az üzletemberek, akik, tisztelet a kivételnek, a könnyebb végét fogják meg a munkának, és átveszik a régi kiadást. Ezzel meghamisítják a szerző szándékát, és meghamisítják a történelmet is, ha a korhű leírások vagy refle­xiók továbbra is kimaradnak a szövegből. Móricz A boldog emberébe talán most, Trianon 100. évfordulóján nem volna túl nagy fáradság visszatenni azt az egy szót!

– A rendszerváltozás után a Bolognai Egyetem vendégtanáraként dolgozott, majd Magyarország római nagykövete lett. Közben kutatott, publikált. Mit tapasztalt, a szabad világ tiszteletben tartotta a szerzői szándékot?

– Amikor 1986-ban elvetődtem Kaliforniába, az olasz bevándorlók által alapított San Marino hatalmas könyvtárába, és kézbe vettem a ­Huckleberry Finn eredeti kéziratát, meglepődve láttam, hogy már a regény első megjelenésekor kihúztak egy csomó feketék által használt szlenget belőle. Pedig a Huckleberry Finn elfogadó és barátságos ezzel a közeggel. Mégis voltak olyan amerikai államok, ahol egyenesen betiltották Mark Twain ifjúsági regényét. Akkor azt hittem, hogy majd elenyészik ez a hülyeség, de úgy látszik, sosem múlik el. Római nagykövetként gondosan áttanulmányoztam a frissen kiadott atlaszokat, így a De Agostini novarai kiadó nagy történelmi atlaszát is. Nagy csodálkozásomra úgy találtam, mintha a szocialista Csehszlovákia szelleme ébredt volna föl, ugyanis a Prágában akkortájt kiadott történelmi atlaszok szerint Luxemburg Csehszlovákia része volt a XIV–XV. században, csak mert Luxemburgi Zsigmond cseh királyként is uralkodott. Az amerikai Chambers lexikonkiadó cég Magyarországot ábrázoló térképein pedig mind a mai napig az 1920-as állapotot lehet látni.

– Tanulságos kutatási téma, mennyit látnak belőlünk, hogyan tekintenek Magyarországra külföldről.

– A nyugati világ is figyel rá, hogy csak az uralkodó témák, az általuk propagált gondolatok és termékek kerüljenek be a köztudatba. Ma már különben is csak az számít, ami angolul van, a filoszok sem olvasnak eredeti nyelven, ami azért korábban elképzelhetetlen volt.

– A filológia tudományága is megújult, a XIX. századi felfogással ellentétben a szöveg soha le nem záruló, állandó teremtő folyamat, a filosz megkérdőjelezi a véges, befejezett mű fogalmát, a szerző és a befogadó szerepét.

– Emiatt nincs a mai napig sem teljes Zrínyi kritikai kiadásunk. Elkészült ugyan a prózai kötet, de a folytatás, a verseskötet kiadása elmaradt, mert a zágrábi kézirat, amelyet Zrínyi megőrzött a könyvtárában, különbözik az 1651-es bécsi kiadástól, a nyomda által használt kézirat viszont elveszett. Idén Zrínyi-emlékév van, a költő latin nyelvű forrásainak kutatása mellett rá emlékezem az Isten angyalai és a testvéri tankok című írásommal is, amely augusztus végén jelenik meg a Magyar Szemlében. A cím arra utal, hogy József Attila egyik utolsó versét, az Ars poeticát annak idején úgy értelmezték az elvtársak, hogy a testvéri tankok természetesen a szovjet tankokra vonatkoznak, de állítom, hogy azoknak több közük van az Úrhoz és az ő angyalaihoz, mint a szovjetekhez.

– A történelemhamisítás nem áll meg az irodalomnál, az amszterdami Rijksmuseumban nemrégiben törölték több festmény eredeti címéből és leírásából azokat a kifejezéseket, amelyek XXI. századi mércével nem szalonképesek. Ezek az esetek is felvetik a hitelesség kérdését?

– A múzeumok igen alkalmasak az ideoló­giai befolyásolásra és a népbolondításra, és előszeretettel élnek is vele minden korban. Korábban Segesváron, Sighișoarán természetesen, a Petőfi-múzeumban olvastam, hogy Avram Iancu és Petőfi ugyanazért az ügyért küzdött. Ceaușescutól idézték ezt a bölcsességet. Ugyanazért, persze, csak az ellentétes oldalról. Ennyi erővel leírhatnák: Haynau és Batthyány Lajos is ugyanazért az ügyért harcolt. A gonoszság, a hazudozás és a gyávaság egy esetben menthető: a műkincstolvajok ellen igen hatékony. Egyszer meghívást kaptam egy római hercegnő palotájába, aki büszkén mutogatta vendégeinek nagy képgyűjteményét, persze egyetlen képre sem volt kiírva sem a festő, sem a cím. Én mégis ráismertem néhányra, ezen a háziasszony valósággal kétségbeesett. Honnan tudja ezt maga, kérdezte riadtan, ne mondja el senkinek, mondta. Mivel akkor pillanatnyilag nem ismertem hatékony műkincstolvajokat, hallgattam, mint a sír.

– A lelkiismeret munkál Nyugat-Európában, amikor az Egy néger feje című képet Egy fekete fejére változtatják? Majd elbizonytalanodnak, és csak annyit írnak ki: Egy férfi feje, de ki tudja, ebben is meddig lehetnek biztosak…

– Inkább a politikai haszonszerzés az ok. A ­rossz lelkiismeret szava azt jelentené, hogy elindult a bűnös a megtisztulás útján, na de itt az egész folyamot tagadják. A kereszténységet is csak akkor fogadják el, ha Jézus nem más, mint egy fehér karakterétől megfosztott népvezér. De egye fene, ha valaki végül a megtérés útjára lép, tőlem képzelheti akár rézbőrűnek is Szent Pétert, amennyiben ezt a művészet és nem a tudomány kárára teszi. Viszont ha azért akarjuk kiirtani a történelmünket, hogy valami újat ültessünk a helyére, az olyan abszurdum, amelyről eszembe jutnak Eötvös József gondolatai. „Édes fiam – írja Eötvös a levelezésében – most olvasom Darwint. Lenyűgöző az elmélete, és igaza is lehet, csak egy bajom van vele: ahogy én itt körülnézek, csupa barmot látok. Ökröket. De hol a majom? Ökörből nem lesz majom.”