– Nemrégiben olvasás közben hiányérzetem támadt, mintha kimaradt volna valami a szövegből. Milyen alapelvek vonatkoznak a szépirodalmi művek kiadására?
– Minden részletre kiterjedő szabályozás nincs, de azt biztos, hogy csak a tudománynak van joga beleszólni a szövegek alakításába, tehát a közönségigény, az üzleti haszonszerzés reménye vagy a politika nem befolyásolhatja a szerkesztő munkáját.
– Többféle szövegváltozat esetén mi a teendő?
– Vannak szerzők, akik nehezen engedik el a kész művet, újra és újra előveszik, átdolgozzák a szöveget, legszívesebben a nyomdába kerülés pillanatáig alakítanának rajta, húznának belőle vagy hozzátoldanának valamit, úgy kell kiszedni a kezükből a kéziratot. Petőfi például, Martinkó András föltételezése szerint fejben dolgozott, kéziratai ezért gyönyörű gyöngyírásúak. Vörösmarty munkamódszeréről az agyongyötört papír árulkodik: verseit sokszor átírta, kéziratai hihetetlenül szemrontók. Külön érdekesség, hogy egy sajtóhibát is jóváhagyott, tudniillik a „Mi zokog, mint malom a pokolban” sor A vén cigány kéziratában még így szerepel: „Mi zuhog…” Tegyük fel azonban, hogy ideálisak a viszonyok, a nyomdász sem akar kiszúrni az alkotóval, ilyenkor az utolsó szerzői akaratot kell figyelembe venni. Petrarca haláláig dolgozott a Daloskönyvén, a Canzoniere hét teljes és még további négy kéziratban maradt fenn, de ettől még minden jó Petrarca-kiadás azt a szövegváltozatot veszi alapul, amit a szerző utoljára jóváhagyott.
– És ha kevésbé ideálisak a viszonyok? A kommunista hatalomátvétel után elkövetett szövegcsonkításokat Delfinárium – Filológiai groteszkek címmel összegezte. A szocializmusban mire ugrottak a cenzorok?
– A legszigorúbb dogmatikus kultúrpolitika érvényesült: tabu volt szidni a Szovjetuniót és annak vezetőit, a bolsevik pártot és általában a kommunizmust, jót írni ellenséges országról vagy személyről nem lehetett, mellőzni kellett az olyan gyanús „klerikális elemeket” is, mint az Úristen, a Szent Péter vagy a Szűz Mária. Kutatásom tárgya, a delfinizálás egyébként tréfás szóalkotás: a francia trónörökös a dauphin, vagyis delfin címet viselte a középkorban, a neki készített szöveggyűjteményekből pedig gondosan kihúztak minden illetlen, a fejedelmi méltóságot lealacsonyító szövegrészt.