Síremlék helyett korona

Molnár Tamás (1921–2010) a XX. század egyik legjelentősebb jobboldali, katolikus gondolkodója, aki itthon a köz- és politikai életre nem a kellő mértékben tudott csak hatni. Művei csak a rendszerváltás után jelenhettek meg itthon, akkor azonban hirtelen több is, nagyobb részt fordításban, de nem teljes mértékben. Budapesten született, de iskoláit az elcsatolt Nagyváradon, felsőfokú tanulmányait pedig Belgiumban folytatta. Itt a katolikus ellenállás tagja lett, és ezért megjárta a dachaui koncentrációs tábort is. Innen kiszabadulva, mivel szülei, otthona odaveszett a háborúban, Amerikába ment, ahol otthonra lelt, de új hazára nem. Élete végéig magyarnak vallotta magát, és nem az amerikai, hanem az európai értékek, a francia kultúra, illetve a közép-európai karakter állt hozzá közel.

Életművének itthoni és külföldi kiadása megrekedt Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Már elmúlt harmincéves, amikor a kalandos életmódot kedvelő Molnár egy amerikai szerzetesnővér, Helen Casey hatására elmélyítette saját vallomása szerint addig langyos katolikus hitét, amely innentől kezdve centrális igazodási pont lett a filozófiájában, publicisztikájában és fokozatosan, de személyes egzisztenciájában is. Molnár Tamásnál ugyanis az egyéni vallási praxis és a leírt gondolat, bölcselet egymást erősíti, igazán koherensen a hetvenes évektől.

Molnár nem volt szobatudós, nem szerette a tudományos konvenciókat sem, bátor, őszinte, szuverén gondolkodó volt. Élete során több jelentős gondolkodóval, értelmiségivel, tudóssal és politikussal hozta össze a sors, akik közül talán itt fontos megemlíteni viszonyításképpen Mircea Eliadét és körét, Eric Voegelint, Étienne Gilsont, Russell Kirköt és Alain de Benoist-t. Külföldön az évtizedek alatt több egyetemen tanított, az Egyesült Államoktól Argentínán át egészen Dél-Afrikáig.

Magyarországon 1991 óta tanított egyetemeken, külföldön elsősorban angolul, franciául, spanyolul és németül jelentek meg könyvei, de van például román nyelven megjelent munkája is. Könyveinek száma közel negyven, míg esszéinek, tanulmányainak, kisebb írásainak a száma ezerötszáz körüli lehet. Itthon a sors valamennyire kárpótolta a kiesett évtizedekért, haláláig 27 kötete jelent meg összesen, amelyek között ott vannak jelentősebb nagyobb munkái. A magyar állam 2000-ben a legrangosabb tudományos kitüntetéssel, a Széchenyi-díjjal ismerte el a munkásságát, amelyet alátámaszt az is, hogy itthon a kilencvenes évek közepétől, közel egy évtizeden keresztül jól fogytak a kötetei.

Olvasóinak gazdag szellemi muníciót jelentettek gondolatai, amelyek a korszellemtől eltérve bírálták a modernséget, kritizálták a liberalizmust, elvetették az erkölcsi relativizmust, a materialista létszemléletet, ezzel szemben a hagyomány, a vallás, a társadalmi intézmények, a szakralitás és az egyének kohézióját elősegítő autoritás fontossága mellett érveltek. Nem divatos, egyedülálló gondolatok voltak már akkor is ezek, mégis kevés olyan kortárs magyar filozófus volt, mint Molnár Tamás, akinek már életében itthon idézetgyűjtemény jelent meg írásaiból, vagy a liberális hegemóniáról szóló kötetét kétszer is ki kellett adni egy évtized alatt – a hazai (bal)liberális hegemónia uralkodó korszakában.

Molnár szuverén gondolkodóként mindenhol elmondta, amit gondol, mégis nyitott entellektüel volt; vállalt idehaza nyilvános vitát egyetlen jobboldaliként három baloldali értelmiségivel (ő maradt felül), tévéműsort szabadelvű értelmiségi vezetésével, napi glosszát jobbközép napilapban, vagy éppen hosszú interjút, illetve állandó filozófiai rovatot nemzeti radikális médiumokban, vagy konfliktust egy progresszív katolikus klerikus főszerkesztővel. Mindvégig hiteles maradt, nem voltak semleges mondatai, sem üresjáratai, bátran vissza lehet olvasni akkori írásait, kevés számú nyilatkozatait. Az idős professzor mindenhol udvariasan, de határozottan válaszolt, s mindvégig önmaga maradt.

Molnár Tamás esszéista stílusban írta műveit, sőt legfontosabb gondolatait megírta külön, akár többször is, több nyelven, aktuális politikai eseményekre is reflektálva kisebb publicisztikákban. Ezt a szokását a szobatudósok a mai napig kevéssé szívlelik. Molnár számára – ezt közeli munkatársai és jelen sorok írója is megerősítheti – az írás a szenvedélye volt, szívvel írt, és csak arról, ami érdekelte, foglalkoztatta vagy éppen nyomasztotta, nem pedig tudományos késztetésből. Dialektikus gondolkodás, olvasmányos stílus és fejlett, érzékeny vitakultúra jellemezte. Közeli munkatársai elmondták, hogy kiváló társalgó, szerette, kedvelte a társaságot is, de mégis nehéz ember volt, akinek sok, de változó összetételű kapcsolati hálója volt, igaz barátai pedig csak igen kevesen. Halála előtt két évvel a tiszteletére szervezett tudományos konferenciát az MTA balliberális tudósai még megakadályozták, „szélsőjobboldalinak” bélyegezve az életművét. Egy évvel később, amikor mégis megszervezték a szinte egész napos tudományos konferenciát, a beteg Molnár professzor nem tudott eljönni Magyarországra, ezért csak videóüzenetben köszönthette az érdeklődőket.

Életművének itthoni és külföldi kiadása megrekedt
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Egy évtizede megtért a Teremtőhöz, mégis, megítélése alig változott, a hazai recepció pedig nem hozott áttörést, sajnos életművének itthoni, de külföldi kiadása is megrekedt. A róla elnevezett, kormányhatározattal létrehozott kutatóintézet pedig szinte semmit sem foglalkozik életművével, személyével. Molnár személyének, életművének megítélése messze nem egységes itthon, önös érdekektől sem mentes a környezete. Ezt jelen sorok írója is a bőrén érezte, egy tavaly megjelent, a professzor politikai filozófiájáról szóló kötetének megjelentetésének, jól megásott hübrisz-csapdái kapcsán. Azok a kamikázé-erőfeszítések sem vezettek eredményre, sem nekem, sem másoknak eddig, akik Molnár Tamás néhány fontos kötetének, hagyatékban maradt itthoni megjelenését, lefordítását célozták meg.

Sokan ma is konzervatív filozófusnak tarják őt, pedig ezt többször, hangsúlyosan is elutasította. Molnárnak nem volt elég az angolszász, klasszikus „sántító” konzervatív pozíció, mert lényegében a modernség status quójának konzerválását, illetve az „ideológiaellenesség ideológiáját” látta benne, amely normanélküliséget eredményez. Ezért jobboldali, katolikus gondolkodónak tartotta magát, amely talán most már magyarázkodás nélkül leírható.

Jobboldaliként differenciált ember volt, eleven cáfolata a manapság is divatos „integráns jobboldal” gyakorlatának, amely lényegében a baloldal elvárásainak adaptálása. Pártokhoz nem köthető, értékelvű jobboldali volt, aki a politikum mellett nagyobb kibontakozást sürgetett a kultúrában, a reálpolitikai reagálásban, egy ellenforradalmi egzisztencia megvalósításában (a forradalmi hagyományok, fogalmi keretek elvetése, a rendezett közösség és hagyomány védelme, vallásos praxissal), amely álarcok, alteregók és közéleti placebók nélküli jobboldali pozíciót eredményezhet. A materialista, (poszt)modern tömegtársadalom téves értékszemléletét és az utópista, profán messianizmus tévedéseit egyaránt elvetette, és az autoritás helyreállítása, illetve annak gyakorlása mellett érvelt. Azért is jobboldali volt, mert hitte, hogy a dolgoknak állandó lényegük van, és nem változékony állapotok csupán, ahogyan a baloldal alapvetően állítja.

Az értő magyar olvasóinak, tisztelőinek Molnár Tamás hagyatéka halála után is kettős kihívást támaszt. Egyrészt sajnos sem recepciója, sem életművének megismertetése nem gazdagodik jelenleg, így mi sem a gondolatai által. A molnári apologetikus vallásfilozófia, amely politikai filozófiája (sőt bizonyos elemeiben politikai teológiája) mellett kevéssé értékelt, jelenleg is feldolgozatlan, kevéssé idézett vagy elfogadott, jóllehet a legfontosabb kötetei itthon is megjelentek. Ennek oka lehet defenzív, más vallásokkal, felekezetekkel, sőt a katolikus modernizmussal magával szembeni türelmetlensége, integrista, tradicionalista jellege. Molnár professzor számára Isten az örök igazságok forrása, akit követni kell, az egyház tagjaként, mert a világ változó, ezért az ember választásának a kettő függvényében mindig az elsőre kell esnie. A neotomizmust is érvényes viszonyítási pontnak tartva vallotta, hogy a megismerés a hitből származik, transzcendens értékek nélkül pedig bármilyen politikai uralom vagy rend tünékeny képződmény, normatíva nélkül sodródik az esetlegességek mélységei felett.

Másrészt igazi hazai kihívás az, hogy lehetséges-e egy kiépülni látszó jobboldali kurzusban molnári politikát realizálni, illetve részben vagy egészben, de mércévé tenni? Az elméleti lehetőség kínálja magát, hogy egy korszakos magyar filozófus gondolatai itthon a követői, tisztelői okán iskolát, de legalábbis egy karakteres áramlatot hoz létre, amely kapcsán olyan politikai éthosz tud realizálódni, melyben a kötetekben megfogalmazott szubsztancia cselekvéssé alakul, filozófiai alapvetései pedig reálpolitikai érvénnyel vetődhetnének fel. További kérdés azonban, hogy a molnári mérsékelt, keresztény filozófia, mely kötődésében inkább európai, erősen kritizálva az egyenlősítő atlanti (amerikai hegemón) kultúrát és abban a politikai, immanens vallássá emelt demokráciabálványt, alkalmas-e szellemi táplálékra idehaza?

A molnári politikai filozófia a helyreállítást szorgalmazza, mert nem akar semmit sem megőrizni a balliberális status quóból, de meg akarja őrizni, aktualizálni szándékozik az éppen érvényesülni nem tudó, örök értékeket. De vajon bennünk van-e a realizálás és a megismerés igénye, és a helyzet megteremtette-e ennek a lehetőségét, illetve meg tudjuk-e teremteni a helyzetet, hogy érvényesülhessen mindez?

Talán túl sok kérdés is ez már egy évfordulóra, főleg hogy a válaszok erősen értékorientáltak, igény és akarat együttes kombinációja jellemzi őket. Akárhogyan is, Molnár Tamás bölcsessége igazi magasra helyezett léc, amelyet nem alulról kell vinnünk és nem messziről kell vizsgálnunk vagy szépen kifényesítve elhelyeznünk a tudományosság gyorsan porosodó polcain. A molnári orientáció válaszai aktualizálásra várnak ma is, életművének elmélyítése pedig feladat egy jobboldali kurzus elkötelezett entellektüeljei számára. A molnári filozófia egy iskola létrehozására sürget, nemcsak értékei, hanem egy gondolataiból jobban táplálkozó politikai kultúra megvalósítása érdekében is Magyarországon.

Tíz év éppen elegendő arra, hogy ezt bátran és őszintén hirdessük. Életművének értéke ne egy jelentős síremlék legyen, hanem sokkal inkább fényes korona, amelyet mi készítünk el, hogy a bölcs fejére helyezhessük.