Heti filmbemutató – Mark Williams: Becsületes tolvaj

A csavar, amelyet ebben a filmben kitaláltak a forgatókönyvírók, eleinte nagyon eredetinek és ígéretesnek tűnik.

Ennél a jelenetnél is azt érzi az ember, hogy már látta valahol, ráadásul egy sokkal jobb alkotásban Fotó: Vertigo Média Kft.

A Becsületes tolvaj, amelyet Liam Neeson főszereplésével Mark Williams rendezett az idei esztendőben, a klasszikus amerikai western forgatókönyve szerint működik. Jön a városba egy rosszfiú, aki leginkább csak nyugalomra vágyik, felejtené a múltját, és ha szembetalálkozik az igazi nővel, neki sem mondana nemet. Csakhogy nem hagyják, sőt még a vágyott nőszemélyt is bántják, ezért kénytelen rendet tenni. Aztán vagy az a vége, hogy ellovagol a naplementében, vagy az, hogy ő lesz a seriff, és feleségül veszi a nőt.

A csavar, amelyet ebben a filmben kitaláltak a forgatókönyvírók, eleinte nagyon eredetinek és ígéretesnek tűnik. Arról van ugyanis szó, hogy a Nee­son által alakított figura annyira beleszeret abba a nőbe, akit az élet közel sodort hozzá, hogy úgy dönt, egyezséget köt az igazságszolgáltatással, feladja magát, visszaadja a kilencmillió dollárt, amit bankrablásaival szerzett, cserébe a büntetés rövidítését és azt, kéri, hogy látogathassa a nő, akit szeret. Persze egy elátkozott világban ez nem lehetséges, becsapják, és akkor elszabadul a pokol.

Illetve ebben a filmben nem szabadul el semmi, mert az a legnagyobb baj, hogy hiteltelen. A párbeszédek olyanok, mintha egy általános iskolás írná őket, az akciójelenetek pedig nemhogy izgalmasak, hanem éppenséggel nevetségesek. Arról már nem is beszélve, hogy a filmben látott utcák fényes nappal annyira kihaltak, hogy az ember lelki szemeivel látja is a táblát: forgatás miatt lezárva. Sőt igazán még azt sem lehet érteni, hogy miért lett szerelmes egymásba ez a két ember, ráadásul itt valami egészen elképesztő kapcsolatról lehet szó, csakhogy egy filmben be szokták mutatni, jelenetek sorával érzékeltetik az ilyet, nem pedig onnan tudja a néző, hogy megmondják neki.

Ennél a jelenetnél is azt érzi az ember, hogy már látta valahol, ráadásul egy sokkal jobb alkotásban, mint a Becsületes tolvaj
Fotó: Vertigo Média Kft.

Bár Neeson nem éppen született akcióhős, de megfelelő rendezés révén már megtapasztalhattuk, hogy képes megoldani a lehetetlen helyzeteket rezzenéstelen arccal. És nemcsak hogy képes rá, hanem van is annyi lelkiereje, hogy végigcsinálja. A Becsületes tolvajban viszont nemhogy nem hisszük el, hanem éppen azt várja a néző, mikor adja föl ez a megfáradt vénember a küzdelmet, mondván, ezt már nem neki találták ki.

Szerepel az alkotásban egy apró kutya. Egy rendőr hurcibálja magával, mivel válása miatt a ház az asszonynál, a kutya meg nála maradt. Annyira nem való a filmbe, hogy már-már azt gondolja az ember, humoros jelenetek sorával, helyzetkomikummal majd ez a kutya fogja oldani a csalódottságát. Van is néhány jelenet, amely révén a néző arcára lehetne csalni némi mosolyt, de semmi nem történik. Ami viszont még ennél is nagyobb baj, hogy az egész filmben nem történik semmi, amire ne lehetne számítani. Minden kiszámítható, és minden jelenetnél azt érzi az ember, hogy már látta valahol, ráadásul egy sokkal jobb filmben.

A szomorú az, hogy nemcsak az alapötlet volt ígéretes – mármint hogy a szerelem miatt becsületes útra tér egy bűnöző –, hanem az is, hogy az alkotók a 70-es évekbeli filmek képi világát próbálják megidézni. Olyan a tempó, mint a 70-es években, olyan a hangulat és a párbeszéd. Csakhogy ezzel két baj van. Egyrészt nem lehet rájönni, hogy miért olyan, mit akarnak vele az alkotók, másrészt meg nem olyan, mint a 70-es évek, hanem mintha valakit a 70-es évekről hallanánk beszélni, aki nem tud róla túl sokat, de annál inkább mondja. Mondja, csak mondja ez a film a 70-es éveket, de az egésznek se füle, se farka.

A fő baj tehát az, hogy semmi értelme nincsen az egésznek. Pedig egy film akkor jó, ha megtalálni az értelmet benne. Mert ha azt akarta kihozni a rendező, hogy régen még volt becsület, ma meg már az sincsen, akkor valószínűleg tévúton jár. Ugyanis ma is van becsület és akkor is volt. Hiába próbál korunk mindent relativizálni, hiába mondjuk azt az őrületes téveszmét, hogy minden narráció­nak van létjogosultsága, a valóság, bár efelé tendál, de szerencsére még nem ez. Sokkal jobb lett volna ezt a filmet becsülettel elkészíteni, mert így ennek a narrációnak nincs létjogosultsága.