Apa és fia egy igazi, különleges férfifilmben

Azt már egy korábbi filmből megtudhatták a nézők, hogy Liam Nee­sonnak van egy fia, aki szintén tehetséges színész, ott is együtt játszottak, de az inkább amolyan életmentős mozi volt. A Made in Italy viszont igazi, parádés, apa-fia melodráma a javából. Férfiérzelmek pasifilmje. Ráadásul a mű forgatókönyve és Neesonék élete között hátborzonga­tóan sok a párhuzam, valószínűleg nem véletlenül forgatták le ezt a mozit. Szükséges volt a továbblépéshez.

A főszereplők nehezen veszik rá magukat, hogy a számukra igazán fontos dolgokról beszéljenek egymással Forrás: Big Bang Media

Micheál Richardson vérében ott folydogál a filmtörténelem maga. A felvett név ne tévesszen meg senkit, Liam Nee­son fiáról van szó, csak hát egyetlen fiú sem akar az apa árnyékában maradni, ezért a Neeson fiú még mélyebb gyökerekig nyúlt vissza, amikor felvette a Richardson nevet. Ám hogy konkrétan kire gondolt, kit tekintett színészi kvalitásai révén példaképének, azt nem lehet tudni. Richardson volt ugyanis az édesanyja, Natasha Richardson színésznő, de sokkal híresebb színésznő volt a nagymamája, Vanessa ­Redgrave, aki Michelangelo Antonioni Nagyítás című 1966-os filmje révén korának egyik szexszimbóluma is lett.

Anyai nagyapja filmrendező volt, Tony Richardson, aki az 1958-as Dühöngő ifjúság és az 1962-es A hosszútávfutó magányossága című filmekkel beírta magát a filmtörténetbe, méghozzá a modern film megszületésének fejezetébe, amely az új hullámok koráról szólt, persze az angoloknál speciális neve volt, úgy hívták, hogy free cinema. A nagynéni, Joe­ly Richardson is színésznő volt, temérdek filmben játszott, ha máshonnan nem, az 1993-as Lady Chatterley szeretője című film ellenállhatatlan kisugárzású címszereplőjeként ismerhetik a nézők. A dédnagypapa is színész volt, Michael Redgrave, aki például Alfred Hitchcock 1938-as Londoni randevújából lehet ismerős.

A főszereplők nehezen veszik rá magukat, hogy a számukra igazán fontos dolgokról beszéljenek egymással
Fotó: Big Bang Media

A Made in Italy arról szól, hogy egy apának és a fiának szembe kell néznie azzal, hogy nem dolgozták fel a fiú szemszögéből az anya, az apa szemszögéből a feleség halálát. Szőnyeg alá sepertek mindent, aztán évekig nem beszéltek róla. De a csodás Toszkánában lévő nyaraló felújításának kalandja, ahol fiatal éveiket töltötték, egy hosszabb összezártság időszaka elhozza a fordulatot, kénytelenek beszélni egymással komolyabb dolgokról is. Egészen biztosan nem véletlen, hogy éppen Liam Neeson és fia játssza a film főszerepét, ők ugyanis a valóságban is megéltek hasonlót. Tizenegy évvel korábban halt meg Natasha Richardson, Liam Neeson felesége, fiainak édesanyja egy síbalesetben.

A film érdekessége az, hogyha valamilyen szerepre nem alkalmas Liam Neeson, akkor ez az a szerep. Hogy ­miért működik mégis remekül a film, az valószínűleg James D’Arcy filmrendezőnek köszönhető, aki, mielőtt rendezésre adta a fejét, temérdek filmben volt színész, tehát a színészetről is igencsak mély benyomással rendelkezik. Ezért is tudta jól, hogy Liam Neesont békén kell hagyni, és csinálni kell egy olyan filmet, amelyben a férfienergia dominál. A férfiak ugyanis nehezen veszik rá magukat, hogy a számukra igazán fontos dolgokról beszéljenek. Ha ráveszik magukat, akkor minél előbb ki szeretnének kerülni a kínos szituá­cióból, aztán ha ez lehetséges, soha többet nem hozzák fel a témát az életben. Ezért is teljesen máshogy néz ki az a film, amely egy apa-fiú kapcsolatról szól, mint mikor az anyának és lányának kell megbeszélnie ezeregy dolgot, hogy még gördülékenyebben menjen tovább az élet.

Egészen döbbenetes, hogy a Made in Italy jó film lett. Pedig a történet botrányosan középszerű, temérdek alkalommal láttunk már ilyen házfelújítósdit. A színészek egy kicsit sem tekintették jutalomjátéknak, hogy forgathatnak a gyönyörű toszkán tájban. Nincs rá bizonyíték, de mintha ezen a filmen mindenki túl akart volna esni. És mégis működik, és mégis fontos film. Sőt a vége felé az ember úgy érzi, hogy milyen jó lenne, ha nem lenne még vége. Nem olyan bonyolult, hogy miért. Azért, mert ez egy végtelenül őszinte alkotás lett, és nem maradt el a katarzis sem. Apa és fia ugyanis egymásra találtak. Úgy a mozivásznon, mint az életben is. Ez biztos, ők ugyanis nem igazán játszottak egy pillanatig sem ebben a moziban. Szerencsére nem engedte meg nekik a filmrendező.