Új lendületben Korpiklaani, a finn sámánok folk metalja

A végig finnül megszólaló, friss album azoknak is érdekes hallgatnivaló, akik nem az együttes vagy a műfaj rajongói. A Korpiklaani újra magára talált.

Ha olvasónk alkalmasint nem túl járatos a folk metal zsánerében, és nem ismeri az 1993-ban (eredetileg Shaman néven) alapított Korpiklaani nevét, közelítsük meg mondjuk úgy a finn veteránokat, hogy ők a mi Dalriadánk nagybácsikái. A zenekarvezető, gitáros-frontember Jonne Järvelä a lapp táltosok világából indult a kilencvenes években, játszott sámándobos, akusztikus folkot, énekelt számiul, vagyis lappul – amit még Finnországban is kevesen értenek. A Korpiklaanival hol jobban, hol kevésbé távolodott a hagyományoktól, hol finnül, hol angolul szóltak a szövegek, hol unalmasabb, hol izgalmasabb muzsikára. Eddigi tíz (a Shaman név alatt megjelenteket is tekintve tizenhárom) lemezükkel tartoztak már a népzenén belül is egy avantgárdabb vonulathoz, majd beküzdötték maguk a folk metal élmezőnyébe világszinten, hogy később megkapják a kiégett, futószalagon mulatósmetált gyártó együttes kevésbé megtisztelő címkéjét is. Ám tizenegyedik, Jylha című lemezükkel új erőre kaptak.

A finn zenekar egyik legerősebb kései lemeze lett Forrás: Nuclear Blast

A végig finnül megszólaló, friss album azoknak is érdekes hallgatnivaló, akik nem az együttes vagy a műfaj rajongói. Hisz akad itt hegedű- és tangóharmonika-szóló a nehézfémmel tökéletes összhangban a zakatoló alapra balladai ívet húzó, olykor váratlanul ellágyuló Mieróban, vagy a némi kelta punk ízű, de azért a finn arculatot egy pillanatra sem elvesztő vadulások, mint a remek, sakálvokálos ska-vadulással operáló Pohja, vagy a klasszikus, bendzsós countryval, és megint az ír kocsmadalok világával rokon, ugrabugrálós Pidot.

De már a nyitó Verikoirában is elszabadul a kreativitás – ez lesz a Korpiklaani legújabb, „mesterségem címere” jellegű nótája, mindenből a legjobb van benne, ami az együttest jellemzi: érzelmesség és zúzás a legkülönbözőbb tempókban, szárnyaló hegedűszóló, finoman úszó, majd kiteljesedő harmonikaszólam (ezek később virtuóz hangszerpárbajjá fejlődnek), világrengető dob- és basszusalapok, szenvedélytől feszülő és önfeledt vokálok.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=68L3fU164w4[/embed]

A fentiekből is kitűnt, hogy jó sámánjaink nem riadnak vissza a stiláris kalandozásoktól. A Levalutha fickándozós reggae, ám csak a jellegzetes ritmika utal a napfényes Jamaicára, az atmoszféra tökéletesen az átszellemült finn melankóliára van hangolva. Utóbbit a következő Myyly el is viszi az egyik lehetséges csúcsig: a hangszerszólók felelgetésének hol sűrűre, hol levegősebbre hangolása tökéletes lenyomata finn barátaink néplelkének. Nem látom át, hogy a tudomány álláspontja szerint épp milyen rokonságban állunk vagy nem állunk velük, de annyi bizonyos, hogy temperamentumunkban kell hogy legyen valami közös, máskülönben mi nem szeretnénk a finn zenét (is), ők meg a magyar konyhát (is). Némi felületes tapasztalás után még akár olyan merész kijelentésekre is ragadtatnám magam, hogy a sírva vigadás nemes túlhevültségének állapotát ők is ugyanúgy ismerik, legfeljebb nem élik meg olyan látványosan (de hát telente mi is inkább befelé sírunk, náluk meg ez valamivel tovább tart, ugye). Bár a Sanaton maa drámai felütésből bukolikus idillbe átcsapó dallamvonulata elég látványos – ahogy a lemez minden dala duzzad az erőtől és kreativitástól.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=t3QpXhEnjuQ[/embed]

Apropó, említettem már a Kiuru hegedűszólóját? Azt hiszem, tartunk már ott zenetörténetileg, hogy ne számítson szentségtörésnek azt mondanom: aki arra kíváncsi, hogy jelenleg miképp lehet tradicionális, akusztikus hangszert modern elektromos hangszerekkel összehangolni, az tanulmányozza nyitott füllel a Jylha hegedűtémáit.

Korpiklaani: Jylha. Nuclear Blast, 2021