időjárás 4°C Lukács 2021. October 18.
logo
Öt éve hunyt el a Nomád napló és a Tenger és diólevél írója

Csoóri Sándor szerint a szellemnek kell a veszélyérzet

Miklós Péter
2021.09.11. 08:31
Csoóri Sándor szerint a szellemnek kell a veszélyérzet

Csoóri Sándor egyszerre volt költő, író, szerkesztő, dramaturg, rendszerváltó politikus és a Magyarok Világszövetségének nagy hatású vezetője. Esszéivel a magyarság helyes és hiteles nemzeti önismeretének kialakításán fáradozott.

A költő Zámolyon született 1930. február 3-án földműves családban. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd 1942-ben a népi írók által támogatott falusi tehetséggondozó program keretében Pápára került középiskolába, ahol 1950-ben érettségizett. Ezután előbb a Pápai Néplapnak, majd a Veszprém Megyei Népújságnak volt munkatársa, s ekkoriban egy ideig budapesti egyetemi hallgató is volt, de tanulmányait tüdőbetegsége miatt abba kellett hagynia. Az 1950-es évek elejétől sorra jelentek meg versei, s előbb az Irodalmi Újság, majd a Szabad Ifjúság munkatársa, végül az Új Hang versrovatának szerkesztője lett. 1958-tól tíz évig csak az irodalomnak élt, ezt követően pedig két évtizedig volt a Magyar Filmgyártó Vállalat dramaturgja.
Az államszocialista diktatúra utolsó periódusában, az 1980-as évektől a szellemi és politikai ellenzék egyik vezetője, a monori (1985) és a lakiteleki tanácskozás (1987) egyik előkészítője. 1987-ben a legjelentősebb rendszerváltó politikai erő, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója, 1988 és 1993 között pedig elnökségi tagja. Ezzel párhuzamosan a Hitel folyóiratnak előbb szerkesztőbizottsági elnöke, majd főszerkesztője. 1990-ben megkapta a Kossuth-díjat. 1991-től 2000-ig a Magyarok Világszövetségének elnöke volt. Hosszú betegeskedés után halt meg 2016. szeptember 12-én.
Költészetében és prózai munkáiban ugyan inkább a népi hang dominált, de a népi–urbánus ellentét kapcsán megfogalmazta: az alkotó embereknek a szellemet és a művészet őszinteségét, hitelességét és megtisztító erejét kell képviselnie, s azon belül lehetnek változatok. „Ha elfogadjuk az őstörténet állítását, mely szerint a művészet az ember színre lépésével együtt jelenik meg, akkor a következtetéseket is el kell fogadnunk: a művészet az ember természete. Hozzátartozik, mint a kéz, a láb, a fül, a sikoltás. És ha kézfejlődés helyett csak kézügyességről beszélhetünk, a művészetben is csupán változatokról lehet szó” – állapította meg Tenger és diólevél című esszéjében.
A rendszerváltást közvetlenül megelőző időkben értelmiségi körökben legendássá vált, Nomád napló címmel kiadott esszékötetében is megjelent Születésnapi feljegyzések című írásában – amely jól jellemzi esszéinek nemzetben gondolkodó, ugyanakkor a szocialista pártállami rendszert bíráló alapállását – a „békés Közép-Európa” kapcsán írta le a kádári konszolidáció anomáliáit, valamint a rendszer rémálmaként utalt finoman az 1956-os forradalomra és főleg az azt követő megtorlásokra. Mint írta: „Magyarországon most csönd van, béke van. Azt mondják, a legkisebb zűrzavar is árulás. Közép-Európa legnyugalmasabb szigete vagyunk. Azt mondják, ez a szerencsénk. Az építés zajtalanabb, de értékesebb évei következnek. Minden bizonnyal. Az érem egyik fele tehát kezd megfényesedni. Félek, hogy a gyakorlat emberei és a politikusok ettől máris világosnak látják a másik oldalt is: a szellemit. Csakhogy a szellem mindig másként építkezik, fejlődik, mint az ipar. Gyakran akkor képes a legnagyobb erőfeszítésre, amikor a bizonytalanság vagy a megrázó üresség szakadékperemére érkezik. Azért van szüksége a veszélyre, hogy ne vehessék el tőle a felelősséget. Mindig összerándulok, ha azt hallom, hogy az elmúlt évtizedekben a szocializmus a közismert törvénysértések ellenére is fejlődött. Önmagával ezt a valóságos tényt se lehet ilyen egyszerűen igazolni. Önmagával egyetlen tettet se lehet igazolni. Ismerjük a fölépült ház példázatát, melyben a tulajdonos éjszakáról éjszakára rosszat álmodik. Talán a múltja miatt? Talán a jövője miatt?”
Ötvenedik születésnapján az irodalmi élet ünnepelte Csoóri Sándort, s a kecskeméti Forrás folyóirat esszéművészetéről szóló irodalomtudományi tanulmányt is közölt Görömbei András tollából. Emiatt aztán – derül ki egy 1980. március 4-i állambiztonsági dokumentumból – a „kulturális felsővezetés elmarasztalta, mert az 50. születésnapjával kapcsolatos nagyarányú ünneplést nem utasította vissza, hagyta magát »vezérnek kikiáltani«. Szemrehányást kapott a Forrás című folyóiratnak leadott írása miatt. Próbálták meggyőzni arról, hogy a szlovákiai magyar kisebbség helyzetével való foglalkozása politikai károkat okoz. A beszélgetésből Cs[oóri]. S[ándor]. azt a következtetést vonta le, hogy a párt- és állami vezetés nem mer nyíltan harcot indítani a baloldal ellen, hanem őket akarja leszerelni, és közben nem veszi észre, hogy a baloldalt erősíti.”
A Kossuth-díjas irodalomtörténész professzor, Görömbei András akadémikus Csoóri Sándorról írott monográfiájában a következő szavakkal értékelte az alkotó rendszerváltás környékén publikált esszéinek jelentőségét: „A nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján keletkezett esszéi azonban a magyar történelem apokalipszisének folytatását is kénytelenek számba venni. Ennek abszurditását és okait próbálják megmutatni. Az a meggyőződése, hogy a magyarságnak a rendszerváltásban mindenekelőtt vissza kell szereznie önmagát. Egyaránt tudatosítania kell szellemi, lelki és anyagi állapotát, s meg kell teremtenie lelki függetlenségét és belső összhangját.”

(A borítóképen a költő portréja. Fotó: Havran Zoltán)

Ezek is érdekelhetik