– Eljött Erdélyből, színésznő lett Magyarországon, majd elismert operaénekes. Mi készteti mégis visszanézni?
– Szerintem ez neveltetés kérdése is. Egy olyan családból és közösségből érkeztem, amilyent mindenkinek kívánok. Mivel édesanyám kultúraszervező ember, nagybátyám pedig Kányádi Sándor volt, versekkel és zenével nőttem fel. A falu öle meg úgy ringatott, úgy óvta és követte minden léptemet, hogy mikor már kirepültem és a Kolozsvári Magyar Operában játszottam Báthory Erzsébet címszerepét, Nagygalambfalváról három autóbuszt béreltek, hogy eljöhessenek megnézni az előadást. A taps után, amikor már szállingóztak ki a nézők, a falumbéliek felálltak a színpadra és úgy köszönték meg nekem az előadást, hogy elénekeltek egy zsoltárt. A nézők megfordultak, s visszajöttek látni a csodát. Másrészt, ahogy már régebben megfogalmaztam: Erdély nekem hitet adott, Magyarország pedig szárnyakat. Erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy visszaadjak valamit abból a sok jóból, amit a szülőföldemtől kaptam. Megfogadtam, hogy bármilyen szerencsés és sikeres is leszek, nem fogom elfelejteni, hogy honnan jöttem és kiktől kaptam az útravalót. Ezért az énekesi-színészi munkám mellett mindig vannak úgymond erdélyi projektjeim is. A legújabb az Egy csipetnyi Erdély című könyvem, amely most jelent meg az NKA támogatásával, így bekerülhetett akár a karácsonyfák alá is. Ez a könyv olyan színesen mutatja be Erdély lelkületét, mint amilyen, és azért született, hogy lebontsa az előítéleteket. Az olvasókat el szeretném kalauzolni egy olyan világba, ahol vannak még hagyományok, van egymásra figyelés, van gondoskodás és hazaszeretet. Egy olyan világba, ahol az emberek szeretik a szülőföldjüket, és nem akarják otthagyni tömegesen, mint ahogy 2004-ben állították rólunk. Az elmúlt tíz-egynéhány évben Nagygalambfalva lakossága nem költözött ki Magyarországra, most is otthon sütik és dagasztják a kenyerüket a falubeliek. Meg lehet nézni. Amúgy éppen a 2004-es választások miatt kezdtem neki anno ennek a projektnek, mármint hogy a szülőföldemet bemutassam. Annyira fájt, hogy a bölcsészkaron, ahová jártam abban az időben, azzal támadtak, hogy el akarom venni a kenyerüket, hogy muszáj volt valamit kitalálnom ellenreakcióként. Támogatókat kerestem, buszokat béreltem, és a kételkedőket elvittem Székelyföldre, hogy lássák, nem vagyunk olyan gonoszak, mint amilyennek a baloldal beállított. Az utazások után sokan szégyenkezve kértek bocsánatot.
