A dorogi hanglemezgyár szocialista realista romantikája II. rész

Miután a dorogi lemezgyárat 1976 decemberében kellő kultúrpolitikai megfontolások után útjára indították, alapvetően változott meg a hazai lemezkiadás. A kapacitáshiány jelentősen enyhülni látszott, és a nyolcvanas évek közepe táján már nem volt elérhetetlen az évi tízmillió fekete korong megjelentetése sem. A cenzúra persze a rendszerváltásig továbbra is működött, de a Minden magyarnak évente egy lemezt! szlogen végül is nagy nehezen, egy rövid időre megvalósult.

Fotó: Fortepan/Főfotó

A dorogi lemezgyárat az országos jelentőségű, nagy átfogó iparfejlesztési koncepció megvalósításának keretében építették fel és adták át. A helyszín kiválasztásában nem volt mellékes a főváros közelsége, egészen pontosan az a megfontolás, hogy bizonyos iparágakban mentesítsék Budapest túlterheltségét. Ezenkívül fontos szempontként szerepelt a folyóvíz közelsége, ami Dorog esetében szintén adott volt. A gyár üzembe helyezésének sikertörténetét Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) igazgatója Barna Andrásnénak, a Művelődésügyi Minisztérium zene- és táncművészeti főosztálya vezetőjének írt leveléből ismerhetjük meg: „A IV. ötéves terv fő célkitűzése a vállalatnál a saját termelési bázis létrehozása volt. Ezt a feladatot a dorogi gyár felépítésével maradéktalanul megvalósítottuk. A saját gyár létrehozásával, a gyártási profil átvételével a vállalat megteremtette a további fejlődés eszközét, a mindenkori piaci kereseti viszonyokhoz való rugalmas alkalmazkodás lehetőségét. A gyár üzemeltetésének eddig eltelt féléves szakasza azt bizonyítja, hogy e beruházás teljes mértékben igazolja a hozzá fűzött reményeket. Azzal az eredeti célkitűzésünkkel szemben, hogy a profilátvétel évében kerüljük el az esetleges visszaesést a hanglemez gyártásában, a közismert tárgyi nehézségek ellenére, 1976-ban több mint 30 százalékkal növeltük a hanglemezgyártást és -forgalmat az előző évi szinthez képest.”

A korábbi évekhez képest már 1976-ban is érződött a dorogi lemezgyár beindulásának hatása, 4,5 millió lemezt készítettek, amelyek iránt Bors Jenő szerint jelentősen megnőtt a kereslet, olyannyira, hogy az 1980. évi előirányzott mennyiséget már 1976-ban meghaladták. Persze itt az MHV-igazgató jelentősen elferdítette a tényeket, hiszen a kereslet addig is megvolt a társadalomban a könnyűzenei termékek iránt, csak a kultúrpolitika akadályozta meg annak felszínre törését. A sikerhez hozzájárulhatott az is, hogy az eredeti terveken túlmenően is telepítettek a gyár területére egységeket (tasakkészítés, műsoros hangszalagüzem, nagyobb mechanikai műhely), ami másfelől viszont hátrányt is jelentett, mert az így keletkezett túlzsúfoltság nemegyszer akadályozta a termelés menetét. Bors Jenő megjegyezte Barna Andrásnénak, hogy további tartalékokkal rendelkeztek a kapacitás terén, amit figyelembe vettek a piackutatás során, amikor többféle forgatókönyv alapján gazdasági számításokat végeztek. Ebből is jól kivehető, hogy még a kommunista viszonyok között is szükség volt a reklámtevékenységre és marketingmunkára a bevétel növelése érdekében. Az igazgató azonban bevallotta, hogy a nagykereskedelmi raktár kiépítése akadályozta a volumen további növelését, emiatt még mindig nem adhattak ki mindent, amiben üzletileg fantáziát láttak. 

Az 1976–1980 közötti időszakban a gyár energiaszükségletének megoldását, a présüzem modernizációját és a tasaküzem gépesítését tűzték ki célul, amire összesen negyvenhatmillió forintot szántak. A stúdió fejlesztésére további negyvenötmillió, az ügyvitel gépesítésére, a kiskereskedelmi hálózat fejlesztésére további tizenkétmillió forintot fordítottak. Ezt a fejlesztést a KGST-országokból jövő importtal lehetetlen volt megvalósítani, így a beszerzések javarészt tőkés országokból származtak, amelyre a kormányzat 1979-ig egymillió amerikai dollárt biztosított a kötött devizagazdálkodás keretei között, ezenkívül 1977–1979 között hosszú lejáratú hitelt vettek fel a beruházások teljesítésére. Mindeközben öt év alatt százmillió forint állami kulturális járulékot fizettek, amelynek viszonzásaként a komolyzene árbevétel-támogatására mintegy 44–48 millió forintot kértek. Az MHV-nál a nagy volumenű dorogi hanglemezgyár megépülése után minisztériumi utóvizsgálatot tartottak, addig soha nem látott apparátus bevetésével. A jelentést készítők végül mindent rendben találtak, és a dokumentum a  Kulturális Minisztérium két miniszterhelyettesének, Tóth Dezsőnek és Marczali Lászlónak az asztalán landolt.

Beépített lemezjátszó az 1950-es évek végén. Fotó: Fortepan/Móra András

Mivel a dorogi gyár átadásával a lemezgyártás ugrásszerűen megnőtt, logikusan merült fel, hogy ezekből a lemezekből akár külföldre is lehetne mind nagyobb számban exportálni. Ennek megfelelően 1977. október 28-án a Kulturális Minisztérium Kulturális Külkereskedelmi Tanácsa tárgyalta a magyar zene tőkés országokba történő exportját, s a növekedés kulcsát a könnyűzenei repertoár bővítésében látta, aminek egyik kerékkötője az volt, hogy az MHV és a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat között nem volt súrlódásmentes a kapcsolat. A szintén monopolhelyzetben lévő és kultúraexport terén megkerülhetetlen Kultúra Külkereskedelmi Vállalat ugyanis Franciaország piacainak a meghódítását erőltette ekkoriban eredménytelenül, ráadásul a szerződésekről sokszor a lehető legkésőbb értesítették az MHV-t. A dorogi gyár megépülte mondatta a kulturális tanáccsal azt az optimista megállapítást, miszerint az MHV a külföldi igényeket viszonylag rövid átfutási idővel ki tudta volna elégíteni. Az ötleteket a korábbi Országos Rendező Iroda igazgatója, Keszler Pál terjesztette elő, immáron a Kulturális Minisztérium vezető beosztású alkalmazottjaként (innen került 1979-ben az Operettszínház élérére, ahol kereken tíz évig volt igazgató), többek között egy külföldi fellépéseket koordináló külön iroda létesítésével, amit azonban a tárca részéről elvetettek, hiszen létezett már ilyen cég, a Nemzetközi Koncert Igazgatóság. 

Az import és a kultúrpolitika szempontjából fontosnak tartotta a Kádár-rendszer a szovjet lemezek gyors és széles körű terjesztését, amit viszont nem lehetett olyan egyszerűen a lakosságra ráerőltetni, mert nem feleltek meg a magyar közízlésnek. Emiatt az MHV-vel rendszerint megállapodást kötött a kulturális tárca bizonyos kontingens átvételéről. 1978. január 17-én például a minisztérium osztályvezetője, Őrhegyi Gyula utasította az MHV-t 60 ezer nagylemez negyvenforintos egységáron történő beszerzésére a szovjetektől. Az átvett lemezek értékét az MHV-nak felerészben a tárca Kiadói Főigazgatóságának Szakmai Kulturális Alapja, felerészben a zene- és táncművészeti főosztály Zenei Szakmai Kulturális Alapja térítette meg. Az átveendő lemezek számáról és a költségek eloszlásáról általában a minisztérium Központi Kulturális Alapja döntött. Persze ezek a lemezek még így sem jutottak el a magyar háztartásokba, a példányokat közoktatási és közművelődési intézményeknek adták át, ahol vélhetően nem sokat hallgatták azokat, nehéz ugyanis elképzelni, hogy bármelyik művelődési otthonban szovjet csasztuskákkal hangoltak volna a fiatalok mondjuk egy Beatrice-koncert előtt. A szovjet könnyűzenei termékek teljes elutasítottsága miatt volt szükség a felülről jött intézkedésekre, amelyek a szovjet kultúra terjesztésének statisztikáját javították, nem mellesleg pedig annak felsőbbrendűségét voltak hivatva alátámasztani. Jól jelzi a helyzet fonákságát, hogy amikor egy alkalommal a II. kerületi Marczibányi téri Művelődési Központban egy szovjet popzenekar lépett fel, összesen hat (!) belépőjegyet tudtak rá eladni, így a helyzetet a leleményes rendezők úgy oldották meg, hogy a környező szovjet laktanyákból gyorsan odarendeltek néhány századot – persze ők nem fizettek –, hogy telt ház legyen.

Az MHV a dorogi fejlesztések fényében és jelentősége teljes tudatában a pártközpontnak is kifejtette credóját: „A vállalatot különös felelősség terheli az ifjúság kulturális irányítása és befolyásolása terén. Könnyűzenei kiadványaink fogyasztói elsősorban fiatalok. A vállalat felelős azért, hogy ez a tömegfogyasztás ne kerüljön szembe politikai, erkölcsi normáinkkal és szocialista szokásainkkal, felelős azért, hogy a könnyűzene rendkívüli befolyását az ifjúságra össze tudjuk kapcsolni művelődésügyi céljainkkal. A KB jelentése és határozata után a vállalat számára nem lehet mentség, hogy ezen a területen még tisztázatlan nézetek uralkodnak, hogy más vállalatok és intézmények is bizonytalankodnak. […] Be kell vonni a korszerű szórakoztatózenét művelődésügyi feladataink körébe, […] a vállalaton belül kell vitathatatlanná tenni, hogy kiadványaink zenei színvonala, stílusbeli hovatartozása, a dalszövegek jelentéstartalma, a hanglemeztasakok vizuális szuggesztiója politikai kérdés. A vállalat megfelelő szerveinek időben kell felismerni a divatáramlatokat, elemezni, hogy azokban mi az érték és mi az idegen befolyás. Meg kell tanulnunk kihasználni ezeket az áramlatokat szocialista céljaink érdekében, és bátran kell elzárkóznunk az olyan igényektől, amelyek a közművelődés szempontjából negatívak.” 

A lemezborítók cenzúrájára jó példa Szörényi Levente első, Utazás című szólólemeze, amelynek első borítóját az MHV forgalomba kerülése után néhány órával minisztériumi nyomásra bevonatta 1973 karácsonyán, mert az a kormányzat szerint a kábítószer-fogyasztást reklámozta. Volt egy lista a cégnél, amelyen azoknak a párt- és állami vezetőknek a neve szerepelt, akiknek még a megjelenés előtt tiszteletpéldányt kellett küldeni. Az Utazás borítóját Barna Andrásné állította le. Telefonált Bors Jenőnek, hogy ezzel a drogos, hippi borítóval nem jelenhet meg a lemez.

Az Utazás című lemez betiltott borítója (Tervező Szyksznian Wanda)

Nádori Péter, aki az MHV kiadói osztályát vezette 1972 és 1980 között, így emlékezik az esetre: „A borító terveztetése az én feladatom volt, és őszintén szólva édeskeveset tudtam a kábítószeres szimbolikáról, de a kollégáknak sem ébredt fel a veszélyérzetük, hiszen korábban hasonló beavatkozás nem történt. Nem sokkal karácsony előtt voltunk, mindenki szerette volna, hogy gyorsan megjelenjen a lemez. Szörényi Szabolcs apósa a honvédség térképészeti intézetében dolgozott, amelynek volt saját nyomdája. Elvállalták, hogy egy napon belül kinyomtatják, ha csak fekete-fehér grafikával kell dolgozniuk. Így, bár illendő lett volna, fel sem merülhetett, hogy az eredeti alkotók készítsenek új tervet, mert ők annak idején bonyolult előkészítő munkát igénylő, fotót és grafikát kombináló tervet készítettek. Egy frissen végzett, nagy tehetségű grafikust kértünk fel, aki egy nap alatt remek portrét rajzolt Szörényi Leventéről. Amikor elkészült az új borító, aki csak elfért a raktárban, beleértve Borsot is, ott dolgozott szombat–vasárnap. Nem emlékszem a pontos számra, de legalább húszezer lemezt kellett áttasakolnunk.

Az Utazás új borítója (Tervező Bányai István)

Barnáné bizonyára nem hallgatta meg a lemezt, különben azon is találhatott volna tiltanivalót, például ezt: »A Szajna-parti lépcsőn egy sráccal beszélgettem, ki bágyadtan mosolygott, és ajándékképpen egy dobozkát felém nyújtott.« Vajon mi lehetett a dobozkában?”

Az Utazás album címadó dalát IDE kattintva meghallgathatják.

A cikk első része ITT elérhető.

Borítókép: Blaha Lujza tér, Corvin Áruház hanglemezosztály 1978 (Fotó: Fortepan/Főfotó)