A dorogi hanglemezgyár szocialista realista romantikája I. rész

Nagyot fordult a világ a szocializmusban a lemezgyártással, amikor negyvenöt évvel ezelőtt, 1976 decemberében átadták a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) dorogi lemezgyárát. Addig azonban rögös volt az út, a zenekaroknak pedig meg kellett küzdeniük a kapacitáshiányból fakadó nehézségekkel, azzal, hogy nagyon szűk volt az a keresztmetszet, amelyen átmehettek azok az egyébként ideológiailag engedélyezett zenészek, akiknek nagylemezük lehetett.

Az MHV-nak a hatvanas évek végétől égetően nagy szüksége volt egy olyan, nagy volumenű gyárra, amely milliószámra ontja magából a könnyűzenei felvételeket, hiszen a kultúrpolitikai vezetés rájött arra, hogy ezek busás hasznot hajtanak, mert rengetegen érdeklődtek irántuk. A felismerést tettek követték, és a szokásos kommunista aktatologatás helyett ezúttal kivételesen a sarkukra álltak az elvtársak, és alig több mint fél évtized alatt lezongorázták a beruházást és a kivitelezést. 

Érthető a nagy sietség, ugyanis annál korábban kezdte termelni a profitot a gyár, minél hamarabb megkezdhették benne a munkát. A többi pedig már úgyis ment magától, hiszen a hiánygazdaságban a legkevésbé reklámozott előadót is mind egy szálig el lehetett adni. A lemezkiadói kapacitás fejlesztésének pártállami engedélyezése óhatatlanul magában foglalta a könnyűzene mind intenzívebb terjesztését, noha a komolyzenei lobbinak ugyanúgy fűződtek hozzá érdekei. 

Ezt jelzi Petrovics Emil parlamenti képviselőként történő felszólalása, amiről Erdős Péter MHV titkárságvezető 1972. február 2-án értesítette a kulturális minisztériumban Vajda Tibor könnyűzenei referenst. Az 1971. december 21-én a kohó- és gépipari miniszterhez a kezdetekben az MHV megbízásából lemezgyártással is kacérkodó Villamos-szigetelő és Műanyaggyár (VSZM) fejlesztési munkálataival kapcsolatban tett interpelláció hiteles szövegét ilyen módon látta biztosítottnak közölni a már akkor is nagy krakéler hírében álló Erdős Péter, holott a kormányzat zenei ügyekkel foglalkozó munkatársa azt elolvashatta az Országgyűlési Naplóban is. 

A zeneszerző a beszédében arra hivatkozott, hogy a VSZM jelentős nyereségre tett szert a hanglemezgyártásból, 1970–1971-ben nyolcmillió forint tiszta haszna származott ebből, ami az MHV összbevételének mintegy kétharmadát jelentette. Ezt az összeget Petrovics szerint nem adta át az MHV-nak, hanem más fejlesztéseire fordította, a lemezgyártás technológiája mindeközben elmaradott lett. Petrovics Emil drámai hangot ütött meg, amikor úgy fogalmazott: „A présüzem műszaki leromlása válságba sodorta a magyar hanglemezkiadást.”

Petrovics Emil zeneszerző                 Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A vállalat emiatt és a kapacitás szűkösségéből eredően egyéves lemezelmaradást halmozott fel, nem tudtak mindent kiadni, amit szerettek volna. A külföldi kiadók viszont kérték az MHV új kiadványait, amelyek viszont elmaradoztak. Ezért fogalmazta meg Petrovics a kérdés legfájóbb pontját: „Tisztelt Országgyűlés! A kultúra sokba kerül. A kulturális terület emberei sokat kilincselnek pénzért. Meg is értjük, ha nem telik mindenre. 

Azt azonban mégsem várhatja senki, és nyilván önök sem várják, hogy zeneművészetünk tartsa el a kohó- és gépipart. (Élénk derültség és taps.) Büszkék lennénk rá, ha menne. Ha tehát van olyan kulturális vállalat, amely nem a költségvetésből él, hanem saját erejéből, legalább annak a pénzét ne gazdálkodják el más célokra. A fenti tények alapján kérdezem tehát a kohó- és gépipari miniszter elvtársat, mit kíván tenni annak érdekében, hogy a Villamos-szigetelő és Műanyaggyár meggondolatlan fejlesztési politikája ne tegye tönkre azt a magyar hanglemezgyártást, amelynek kétségbevonhatatlan érdemei vannak Liszt, Bartók, Kodály és a mai magyar zene itthoni és külföldi terjesztésében, népszerűsítésében. (Taps.)”

Horgos Gyula kohó- és gépipari miniszter nem maradt rest a válasszal, bár kétségkívül nem replikázott ennyire szellemesen. Megjegyezte, hogy az 1968 és 1971 között végbement nagy, 900 ezres példányszám-növekedést egyértelműen a könnyűzenei lemezek hozták. Horgos Gyula ennek ellenére csak ötmillió forintos tiszta nyereségről beszélt, Petrovics megállapításait pontatlannak nevezte. Védve a mundér becsületét, azt is hangsúlyozta, hogy a VSZM ebből négymilliót a lemezgyártás fejlesztésére fordított, amelynek során korszerű gépeket, technológiai berendezéseket vásárolt, továbbá felújításokkal és egyéb intézkedésekkel bővítette a szűk keresztmetszetű kapacitásokat. 

A sztereó lemezek gyártása így 1968–1971 között a nyolcszorosára növekedett. Technikailag semmiféle lemaradásban nem volt a kormányzat szerint az MHV, mégis elismerték, hogy 60 ezer darabbal adósok maradtak a kiadást illetően, ezért a felújításokat tovább kellett folytatni, ami még nagyobb összegeket igényelt. Horgos Gyula végül utasítást adott, hogy 1972 első felében a komolyzenei kiadásokat gyorsan meg kell növelni, akár a könnyűzene rovására is. Az igazán nagy eredményt azonban a miniszter utolsó kijelentése jelentette, amelyet az Országgyűlés egyöntetű igennel, egy tartózkodással megszavazott. Ebben pedig az állt, hogy a negyedik ötéves terv befejezéséig, tehát 1975-ig a VSZM-nek át kellett adnia a lemezgyártás teljes folyamatát az MHV-nek „a gyártás kívánt fejlődésének biztosítása mellett”. Az önálló gyártás alapgondolata egyébként konkrétan csak 1969-ben vetődött fel először Bors Jenő MHV-igazgató visszaemlékezése szerint.

Munkaasztal a dorogi hanglemezgyárban            Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Bors Jenő 1972. augusztus 15-én küldte el fejlesztési terveiket Barna Andrásnénak, a Művelődésügyi Minisztérium zene- és táncművészeti főosztálya vezetőjének. A beruházásokat 1971 és 1975 közötti időszakra bontották fel, a tervgazdálkodás elveinek megfelelően, az új gazdasági mechanizmus 1972. novemberi időközbeni visszavonása tehát nem húzta keresztül az MHV grandiózus elképzeléseit. 

Összesen 58,850 millió forintot tettek ki a kiadások, ebből az Országos Tervhivatalon keresztül negyvenmillió, egyéb állami forrásból ötmillió forint hozzájárulást kértek, és nem volt elhanyagolható a dolláralapú nyugati kölcsön sem. A fából vaskarika „tőkés forint” kifejezéssel a Nyugatról beszerzett technológiát tüntették fel, az adatok szerint semmit nem szereztek be szocialista országból, ami jól mutatta a keleti blokk versenyképtelenségét ezen a téren is. 

A nyugati termékeket az Elektroimpex és az Elektromodul állami kereskedelmi cégeken keresztül importálták, az alapanyag-ellátást pedig a Chemolimpex végezte. Úgy számoltak, hogy a fejlesztések nyomán 1982-re 175 millió forint árbevételük lesz, amelynek tíz százalékát tervezték tiszta haszonnak, a kapacitásnak pedig a megduplázását várták az új dorogi gyártól. A kivitelezés végül 1973 második negyedévében indult, a befektető a Művelődésügyi Beruházó Vállalat, a tervező a Komárom Megyei Tanácsi Tervező Iroda, a kivitelező a Dorogi Szénbányák Szolgáltató Üzeme volt. A beruházási programot és a technológia tervet az MHV beruházási csoportja készítette el. 

A VSZM-nél átmenetileg tartalékkapacitást hagytak meg a folyamatos gyártás érdekében a Dorogra történő háromlépcsős áttelepülés idején, de voltak olyan gépek, amelyeket lecseréltek. A VSZM az állóeszközöket könyvjóváírással (tehát ingyen), a forgóeszközöket térítés ellenében adta át Dorogra. Ilyen előzmények kellettek ahhoz, hogy megkezdődjön egy kétségkívül sikersztorinak nevezhető folyamat 1976 decemberében a dorogi hanglemezgyárban. A hatalom azonban nem tudott kibújni tulajdon bőréből, és a hetvenes évek második felében ugyanúgy szoros ellenőrzés alá vette a dorogi lemezgyárat, mint korábban az elődjét, a VSZM-et.

Borítókép: Munkavégzés a dorogi hanglemezgyárban (Fotó: Fortepan/Urbán Tamás)