Negyvenöt éve (is) jelentett a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat a pártközpontnak

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) a pártállami elvárásoknak megfelelően viszonylag rendszeresen beszámolt az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának (TKKO), a negyvenöt évvel ezelőtti dokumentum azonban különösen figyelemre méltó, mert rámutat arra, hogy időnként mennyire eltérően ítélték meg a kádári könnyűzenei intézmények a zenészeket. Az 1976-os irat ezenkívül azért is jelentős, mert Bors Jenő MHV-igazgató szokatlan módon kifejezetten helyeselte a Táncdal- és Sanzonbizottság megszüntetését. Ne gondoljuk azonban, hogy ezt holmi felvilágosult indíttatásból tette: nagyobb cenzurális hatalmat akart magának és intézményének.

Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Bors Jenő első pillantásra meglepő módon egyetértett a pártközpont könnyűzenei referensével, Kőháti Zsolttal abban, hogy a sanzonbizottságot fel kell oszlatni. Ezt arra alapozta, hogy többször már a sanzonbizottság által engedélyezett szöveget dolgoztatta át az MHV a szerzővel, mert az a lemezgyáriaknak nem felelt meg, hiába nyomta rá a pecsétjét a sanzonbizottság. Ennek éppen az ellenkezője fordult elő Cseh Tamással, amikor a sanzonbizottság által nem engedélyezett dalait szándékoztak megjelentetni, és céljuk elérése érdekében akarták átdolgoztatni a művészekkel a számaikat. Bors Jenő úgy látta, csak a bürokratizmus csökkent volna a sanzonbizottság megszüntetésével, ugyanakkor logikus módon nőtt volna az egyes állami intézmények cenzurális felelőssége. A könnyűzenei számok neuralgikus pontjának számító szövegek tekintetében egyébként az MHV azt szorgalmazta, hogy a témákat emeljék társadalmi szintre, akár a szerelemről, akár más életérzésekről szólnak, azonban bizonyos tabukat nem volt szabad érinteni: „Azoknak a szerzőknek a támogatására gondolunk, akiknek megvan a társadalmi érzékenysége, érzékük van a reális ellentmondások megénekléséhez, s mindezt politikai kétértelműség nélkül csinálják.” Ez az egyértelmű üzenet egészen biztosan parkolópályára helyezett jó néhány szerzőt, Bródy János ekkor fordult az ártatlan gyermekdalok megírása felé (lásd Micimackó), s a többieknek is tartaniuk kellett a szájukat, ha meg akartak jelenni lemezen. Ha valaki renitenskedett és Bors Jenő kritériumait nem teljesítette, az rögtön jelenthetett hivatkozás alapot arra, hogy félreállítsák.

Bors Jenő jelentése szerint a magyar zenészekről elismerően nyilatkozott a korabeli szocialista és nyugat-európai sajtó egyaránt, ám utóbbi piacra betörni lehetetlen volt a pénzhiány miatt. Arról is beszámolt, hogy néhány előadó az év több mint felét valamely szocialista országban töltötte, mert ott sokkal nagyobb gázsit kaptak – nesze neked, „legvidámabb barakk”! –, sőt azt is leírta a pártközpont nagy megrökönyödésére, hogy az NDK televízióban a magyar popzene több műsoridőt kapott, mint itthon, Lengyelországban pedig hamarabb jutottak közös színpadra világsztárokkal (újabb pofon a „legvidámabb barakk” hazug teóriájának). Bors Jenő kijelentette: „A magyar szórakoztatózene sokkal kevésbé ellenőrzött, sokkal kevésbé behatárolt piacon kél versenyre a nyugati divatáramlatokkal és hatásokkal, mint a szórakoztatás más jelenségei.”

Az MHV vezetése emiatt úgy vélte, a pop-rockzene sokkal nagyobb befolyással volt a fiatalok érzelemvilágára, szórakozására, ízlésére, mint más művészeti irányzatok.

A divathullámokat azonban nem tartotta pozitív jelenségnek a könnyűzenében, ennek ellenszeréül a sokféleséget ajánlotta, ami viszont maradéktalanul nem valósulhatott meg, hiszen jó néhány zenei irányzat Nyugatról jött, ezért kezdetben nem kaphatott nagyobb lemezkiadási lehetőséget.

Borítókép: előtérben balra Pierre Boulez francia zeneszerző és karmester, jobbra Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatója. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán