– Régi család a Maderspach. Hová vezetnek a gyökerek?
– A család Németországból származik. Az első ismert írott forrás szerint 1212-ben jelent meg a név Mudersbach formában. A wiesbadeni levéltárból előkerült okmányok szerint a famíliának a Rajna-völgyi területeken voltak birtokai, ahol a család több tagját is lovaggá ütötték ottlétük közel négyszáz éve alatt. A harmincéves háború után Németország szilánkjaira esett, a Maderspachok egyik ága Tirolba menekült. Innen az 1720-as években, a törökök kiűzése után került át az ág egyik része Magyarországra, ahol épp szükség volt iparosokra, kézművesekre a Mária Terézia-féle betelepítési program keretében. A Maderspachok, mivel bányászok voltak, Szászkabányára érkeztek, onnan költöztek Oravicabányára, ahonnan egy részük továbbment. A Ruszkabányai Vasműveket az 1848-as szabadságharc idején ismertté vált Maderspach Károly a Hoffmann testvérekkel összefogva alapította meg 1823-ban. Ez lett az ország második leghíresebb vasgyára. Termékei a Kossuth Lajos által szervezett 1842-es ipari kiállításon ezüstérmet nyertek. Aztán beköszöntött a szabadságharc, és sok minden megváltozott.
– A család több tagja is részt vett a forradalomban. Milyen szerepük volt az eseményekben?
– A Maderspachok ősi elve alapján a családtagok mindig azt az országot tekintették a hazájuknak, ahol éltek. Azt szolgálták, védték. A szabadságharcot is mindenben hithű magyarokként támogatták, kitörésének pillanatától kezdődően. Nemcsak a Hoffmann fivérek és Maderspach Károly fordult szembe az osztrák megtorlással, hanem a család fiatalabb tagjai is kivették részüket a harcokból. Károly és felesége, Buchwald Franciska legidősebb fia, János már 17 évesen, a fehértemplomi csatákban csatlakozott nagybátyjához, Maderspach Ferenchez. A vasgyár értelemszerűen fegyvergyártásra állt át, fenntartói így támogatták a haza szent ügyét. Károly már a szabadságharc kitörése előtt is nagyon jó kapcsolatot ápolt Bem tábornokkal, Kossuth Lajossal és Széchenyi Istvánnal, akik megfordultak a híres ruszkabányai művekben, amit egyébként József nádor is felkeresett, még a forradalom kitörése előtt.
– A legismertebb Károly és felesége, Franciska története. Ön ezt meg is filmesítette.
– A házaspár tragédiájáról 2002-ben készítettem el a Végtelen Napló című családtörténeti dokumentumfilmet, amely bejutott a 38. Magyar Filmszemlére. Egyik különlegessége, hogy Franciskát a nővérem alakítja. Az alaptörténet 1848 tavaszán kezdődik, amikor még győztes csatákról érkeztek a hírek, és Ruszkabányán is megünnepelték a sikereket. Az egyik ilyen alkalommal állítottak egy májusfát, lehet, hogy volt egy kis zene is, jól érezték magukat. Hiszen a vasmű úgy működött, mint egy nagy család, az alkalmazottak körében sosem élezték ki az alá- és fölérendeltséget. Ám valamelyik román érzelmű családnak nem tetszett Maderspachné viselkedése, irigyek voltak rá, ezért hamis vádat koholtak ellene, és feljelentették az osztrák adminisztrációnál. Azt mondták, hogy felöltöztetett egy szalmabábut császári egyenruhába, majd gúnyversek kíséretében elásta az ünnepségen. A világosi fegyverletétel után bizony jól jött ez a hazugság az osztrákoknak. Belekapaszkodtak, hiszen hazafiságuk miatt mindenképp bosszút akartak állni a Maderspachokon.
– Ebbe Károly fivére, Maderspach Ferenc is „besegített”. Mit tett?
– Gyors hadjáratokat vezetett az osztrákok ellen, így borsot tört az orruk alá! A szabadságharcot a 9. vörössipkás zászlóaljban harcolta végig, ő volt a fehértemplomi hős. Amikor a stratégiailag fontos falut, Fehértemplomot a rácok megtámadták, Ferenc szabadcsapatokat kezdett szervezni. Mivel nem volt katonaság, a lakosságot képezte ki. Feljegyzések szerint hatásos buzdító beszédeket tartott, nagyon jó stratéga volt, mindenütt lelkesítette a tömeget, megtanította őket harcolni. Ez oda vezetett, hogy visszaverték a szerbeket. A fegyverletétel után, 1849 januárjában Ferenc megsebesült. A visszavonuló csapatok vitték magukkal. De óriási tél volt, tüdőgyulladást kapott, keze-lába lefagyott, és menet közben meghalt. Zsombolya környékén járt ekkor a hadtest, ott temették el január 21-én.
Amikor az osztrák birodalom elhatározta, hogy tönkreteszi a családot, abban az is közrejátszott, mint már említettem, hogy Károlyék nagyon jóban voltak Bemmel, akinek rengeteg fegyvert szállítottak. Volt, hogy húszezer lándzsát rendelt tőlük. Ezt mindenképp meg kellett torolni. Először is kiadott Haynau egy titkos parancsot, hogy Ferencet ássák ki zsombolyai sírjából, és akasszák fel. Ez egy borzalmas tett lett volna, ha meg tudja tenni… De nem tudta megtenni, mivel a zsombolyaiak annyira tisztelték a hős katonát, hogy egy emberként védték meg. Ki kapával, ki kaszával. A bosszúhadjárat tehát nem sikerült. Ezután fordult az osztrákok haragja fivére, Károly felé, akit Haynau börtönbe akart zárni. Ám azzal nem számolt, hogy őt a négyezer fős bányaváros fogja megvédeni. Ruszkabánya lakossága szintén egy emberként állt ki Károly mellett.
– Ezt egy újabb árulás követte, amely Franciskát állította középpontba. Számoltak ezzel?
– Erre senki nem számított. Az osztrák lovas katonák 1849. augusztus 22-én vonultak be Ruszkabányára. Azonnal megkérdezték, kinek a házában volt elszállásolva Bem tábornok. Ennek az volt az előzménye, hogy amikor Bem sebesülten Törökország felé menekült, egy napig Károly házában akart megpihenni. Károly azonban féltette a családját, ezért csak néhány órát töltött itt Bem. Bekötözték a sebeit, és elengedték. Másnap az osztrákok vonultak be a településre. Mivel Károly beismerte, hogy az ő házában járt Bem, foglyul ejtették. Aztán reggel betoppant egy katonatiszt is. Mindenki azt hitte, elviszik Károlyt, de nem így történt. Maga fogoly marad, mondta a nem kívánt látogató, de az asszonyt elvisszük!
– Készült erről feljegyzés?
– Franciska maga írta le a vele történteket, azért tudjuk ilyen részletesen. Ő jegyezte fel, hogy beültették egy kocsiba, mellé ültették a helyi papot, majd elindult velük a katonaság. Egy mező szélén álltak meg, ahová már ki volt vezényelve a falu népe. A katonák négyszög alakzatban várakoztak, mindegyiküknek vessző volt a kezében. Az asszonyt kirángatták a kocsiból, félmeztelenre vetkőztették, és megvesszőzték, majd félájultan visszalökték a kocsiba. Karánsebesre szállították, ahol börtönbe zárták. Természetes, hogy ilyen állapotban le sem tudta hunyni a szemét, hanem azon töprengett, mi lehet az urával, mindezt hogyan fogja tudni elviselni. Még az öngyilkosság is eszébe jutott, mígnem meghozták számára a hírt, hogy a férje végzett magával. Károly, aki nem bírta elviselni a meghurcoltatásukkal járó szégyent, így védte meg a ruszkabányai műveket az azonnali tönkretételtől, hiszen az osztrákok porig rombolták volna. Innentől kezdve Franciska sem azon gondolkodott, hogy meg kellene halnia, hanem hogy mi lesz a gyermekeivel és mi lesz a vasgyárral. A vele történt gyalázatot ő sem tudta elfogadni, élete végéig szakadatlanul harcolt az igazáért, várta, hogy elégtételt kapjon. Még Deák Ferenchez is elment, aki arra intette, nincs itt az ideje, borítson rá fátylat. Naplója alapján tragédiáját Liviusz fia dolgozta fel a Maderspach Károlyné tragédiája és adatok Ruszkabánya történetéhez című könyvében. Én még találkoztam olyan idős rokonnal, akinek a nagyanyja látta Franciskát. Tőle tudom, hogy még idős korában is vastag hegek voltak a hátán a vesszőzéstől. Fizikai valójukban a sebek sosem múltak el, de az asszony lélekben sem tudta feldolgozni a történteket.
– Károly nevét a hídépítés terén elért eredményei is ismertté tették. Hogyan alakult a pályája?
– Az 1820-as évek felé már tervezett kisebb hidakat, amihez a vas alkatrészeket a saját gyárában készítették el. Majd egyre komolyabb hidakat is tervezett. Ennek elsősorban az lehetett az oka, hogy a vasgyár két hegy között, egy szorosban helyezkedett el, itt voltak a kohók, a vasművek. Innen a termékeket el kellett szállítani. Többek között Bukarest összes vízvezetékcsövét is itt állították elő. Annak idején nem voltak túl jó utak, ezeken szekerekkel tudták csak szállítani a nehéz termékeket. Amikor az időjárás megengedte, ez nem is okozott gondot, ám amikor eljött az ősz, és esni kezdett, leállt a szállítmányozás. Műszaki találmányával Károly valószínűleg gyakorlati megoldást keresett erre. Azon a vidéken rengeteg a gyors folyású hegyi patak, és ha nincs híd, vagy elviszi a hidakat a jégzajlás, megbénul a közlekedés. Hídterveit Széchenyi is megnézte, sőt naplójába bejegyezte, hogy jónak találja azokat.
Amikor 1838-ban megjelenik a Pestet Budával összekötő első híd pályázata, Károly is benyújt egy tervet. Fej fej mellett versenyzik ekkor William Tierney Clarkkal. Végül azért nem ő nyert, mert a pályázat szerint csak olyan mester indulhatott, akinek már volt ilyen méretű állóhídja. Mivel Károlynak nem volt, szoros küzdelem után a második helyen végzett. A magyar társadalom azonban inkább őt támogatta Clarkkal szemben, erről újságcikkek, leírások születtek. Azt vallották, ha magyar a pénz, akkor építse magyar ember a hidat! Ám a pályázati kiírás szerint ez nem volt lehetséges.
– Valami miatt mégsem adta fel, folytatta a küzdelmet. Megérte?
– Később négy hidat is épített, ezekből már egy sincs meg. A legutolsó álló hídját Karánsebesen bontották el az 1900-as évek elején, mivel korszerűtlenné vált. Túl kicsi volt, túl keskeny, és a hirtelen megnövekedett igényeknek már nem tudott megfelelni. Az akkori hidászok egyike a bontást úgy örökítette meg, hogy a szétszedett hídelemek mindegyikét méretarányosan lerajzolta. Neki köszönhetően akár újjá is lehetne építeni a hajdani létesítményt.
Hidászi tevékenységével kapcsolatban azt kell elsősorban megjegyezni, hogy ő volt a világon az első, aki íven függő vonórudas lánchidat tervezett és épített. Találmányát lépésről lépésre fejlesztette ki, mindig tanult az elkövetett hibákból. A Habsburg Birodalom levéltárában találtam meg azt az iratot, amelyből kiderül, hogy találmányára 1826-ban kapott szabadalmat.
– Mindezt összefoglalja a Maderspach Károlyról írt könyvében. Mennyi időt vett igénybe az adatgyűjtés?
– Az Időhidak című könyvem megszületése hosszú folyamat eredménye. Több mint huszonöt éve foglalkozom családfakutatással, ezt többnyire a nővéremmel együtt csináltuk, a könyvírásnak 2013-ban láttam neki. De megemlékezéseket, összejöveteleket is szerveztünk. Már az első családtalálkozóra 96-an jöttek el a világ minden tájáról. Maderspach Károly életéről 2014-ben rendeztem egy időszaki kiállítást a Közlekedési Múzeumban, Hidakat épített időn és folyókon át címmel. A tárlat bejárási útvonala végén elhelyeztem egy nagy családfát, jelezve, hogy még élnek Maderspachok, létezünk. Miután nekikezdtem feltérképezni a családtagokat, kétszázötvennél is több rokonra találtam rá. Kétszázhatvannál leálltam a számolgatással.
– A Maderspachok megingathatatlan magyar érzelme minek volt köszönhető?
– Ők minden pillanatban magyaroknak érezték magukat. Sokszor hallom, hogy nem is tudtak magyarul. Ez butaság! Abban az üzemben, ahol Károly a kohók irányítását vezette, a dolgozók nagyon sok nemzetiséget képviseltek, ezért neki elkötelezett gondolata volt, hogy mindenkihez, ha szükséges, a saját nyelvén kell szólni. A család tagjai legalább hat nyelvet beszéltek. Két-három nemzedéken át így volt.
– Egykori életterükön, ami Trianon óta Romániához tartozik, hogyan él az emlékezetük?
– Ruszkabányán Károlyék emlékezete nagyon él. Megvan még a családi házuk is. A Hoffmannék házával szemközt áll, a katolikus templomnál. Egy kisközséget kell elképzelni, alig másfél ezer lakóval, köztük egy-két magyarral. Mi 2004-ben a helyi román polgármesterrel és a falu román népével közösen rendeztünk egy nagy ünnepséget. Ekkor helyeztünk el a Maderspach-épület oldalsó falán egy háromnyelvű táblát, hadd hirdesse, kiknek a házáról van szó. Háromszáz főt láttunk ekkor vendégül. Volt egy háromnyelvű ökumenikus istentisztelet is, utána a vendégsereggel felmentünk a domboldalra, ahol Károly el van temetve. Itt a magyar, a német és a román pap is felszentelte a sírt. Mindenképp ki kell emelnem, hogy ahányszor meglátogattuk őket, nagy tisztelettel, udvariasan fogadtak. Az egyik év októberében, amikor már havazott, ismét felkerestük őket. Érkezésünkkor a város központjában várt ránk a polgármester, a román pópa és számos fiatal lány nemzeti viseletben, virággal…
– Mi lett a sorsa a vasműnek?
– A korai időszaktól kezdve folyamatos támadás érte. Ruszkabánya az oláh–illír határőrvidéken feküdt, ami miatt az üzem is összeütközésbe került a bányakapitánysággal és kormánnyal. De mivel jól menő, gazdag vállalkozás volt, irigyei sem kímélték. A szabadságharc után az osztrák birodalom kényszerítette rá a tulajdonosokat arra, hogy adják el az üzemet. A forradalom leverését követően még hét évig működött, majd felszámolták.
– A közelmúltban írt egy monográfiát Maderspach Viktorról, aki szintén nagy szabadságharcos hírében állott. Ki volt ő?
– Maderspach Viktor Károlyék unokája volt, neves vadász és vadászati író, akinek 1921-ben el kellett menekülnie szülőföldjéről, Hunyad megyéből, mert 1916-ban Magyarországot megszállták a románok. Mivel katona is volt, számtalanszor összeütközésbe került a románokkal. Ezek alapján írta meg katonai témájú könyveit. Az egyik a Menekülésem Erdélyből, a másik Az oláhok vérnyomában a Fekete-tengerig címet viseli. Ebben kifejti, miként mentek el Bukarestig, hogyan foglalták vissza saját területeiket. Amikor a háború elkezdődött, ő is szabadcsapatokat szervezett, felderítő utakra indult a Retyezátba, hiszen ismerte a területet, az övé volt. Én az ő ifjúkorát írtam meg.
– Tárgyi hagyaték maradt a felmenői után?
– Nem jelentős mennyiségben, de maradt. A legérdekesebb talán az a két mellszobor, amely Károlyt és Franciskát ábrázolja. Itt vannak a szobámban, mindkettőt Ferenczy István készítette. Amikor 1840 körül Ferenczy hazajött Rómából, keresni kezdte azt az anyagot, amelyből jó minőségű szobrokat tudna készíteni, hiszen a carrarai márvány nagyon messze volt és nagyon drága volt. Mivel a Károly által megálmodott pesti híd egyik látványtervezője ő lett volna, jól ismerték egymást. Értesülve gondjairól, Károly meghívta a ruszkicai bányába, nézze meg az itteni márványt, ami nagyon megfelelt Ferenczynek. Hálából és barátságból mintázta meg a házaspárt. A családi vagyon nagy része elenyészett, főként miután osztrák nyomásra mindenüket el kellett adniuk.
– Franciska mellszobra viszont új életre kelt 1909-ben…
– A Maderspach család és tisztelői 1909-ben hatalmas megemlékezést rendeztek Ruszkabányán. Ekkor a Ferenczy-szobrot újraöntötték bronzba, és felállították a Mozsárhegyre, ahol Károly öngyilkos lett. Egy márványbaldachin is került fölé, ezt Bibel János, a ruszkicai márványművek tulajdonosa készítette. A szobor később eltűnt, a baldachint pedig a helyiek levitték a főtérre, a katolikus templom mellé. Ma is ott áll, egy román katonai emlékmű részeként. Én úgy gondolom, a román katona is hősi halott, neki is meg kell adni a tiszteletet, mi pedig örülünk, hogy az emlékmű egyik része, ha nem is eredeti formájában, de megmaradt. Ruszkabányára évekig jártam, tizennégy éven át a Zsil-völgyébe is, Petrozsényban Maderspach Viktor életét kutattam. Lényegesnek tartom, hogy a románokkal jó viszonyt ápoljunk, főként, ha van egy olyan esemény, amelynek össze kell bennünket kötnie. Az ott élő emberek máig lelkesen ápolják Maderspach Viktor emlékezetét. Minden évben megrendezik a Maderspach Viktor-emléktúrát. A bányákat itt bezárták ugyan, de az idősebb magyar lakosság helyben maradt. Úgy kell nekik ott a mi jelenlétünk, mint egy falat kenyér.
– Folytatni kívánja a feltáró munkát, előkerülhetnek még ismeretlen részletek?
– Károlyék életét sikerült elég jól feldolgoznom és bemutatnom, de vannak más családtagok is, akikkel lehet és kell foglalkozni. Én mindenhová elmentem, ahová csak lehetett, rádióba, tévébe, előadtam kutatásaim eredményét. Amikor húsz éve beírtam az internetes keresőbe a Maderspach nevet, nem adott ki semmit. Ha most írom be, több ezer találat jön elő. Ez nekünk, a családnak köszönhető elsősorban. De a történészeknek és a hidászoknak is, akik máig fejet hajtanak a család nagyjai előtt, értékelik Károly szakmai kiválóságát. Nagyon fontosnak tartom, hogy a múltbeli igaz történeteket továbbadjuk a fiataloknak. Több iskolában is tartottam rendkívüli történelemórát, mert úgy gondolom, minden eseményből tanulhat az ifjúság. A leckét persze be lehet magolni, meg lehet tanulni, de ha élő családon keresztül jut el hozzájuk az információ, mi meséljük el, mi történt, és be is mutatjuk nekik filmszerűen azt, amit elmondunk, majd ennek kapcsán elbeszélgetünk velük az 1848–49-es szabadságharcról, biztosan nem fogják a hallottakat, látottakat elfelejteni, mint ahogyan mi sem felejtjük el őseink bátor tetteit.
Borítókép: Maderspach Károly és Franciska portréja (Fotó: Maderspach Kinga)
