Meglepő átváltozások

Keveseknek jut eszébe, hogy húszesztendős a Nemzeti Színház Duna-parti épülete. Nem azért, mert feledékenyek vagyunk, hanem azért, mert az elmúlt két évtizedben a színház is, az épület is annyira része lett életünknek, mintha mindig is ott állt volna a Rákóczi híd mellett. Persze nemcsak azért érezzük időtlennek a Nemzetit, mert programja az egyetemes drámairodalom legjobbjait kínálja, hanem azért is – és most az évforduló kapcsán ez is fontos – mert a teátrum szándékosan utal a színháztörténet építészeti hagyományaira. Talán ezért lett a jubileumi nyílt nap fontos eseménye az óránként ismétlődő épületséta. Kezdjük ezzel az élménybeszámolót!

20220824 budapest nemzeti szinhaz nyilt nap havran zoltan magyar nemzet

Szinte meg is feledkeztem közben A Mester és Margarita nyílt próbáról, amelynek éppen a végére sikerült belopakodnom. Keveset láttam a darabból, de ahhoz éppen eleget, hogy elhatározzam, meg fogom nézni az előadást. A díszletek, a jelmezek, a színészi játék néhány perc alatt magával ragadott. A világhírű macedón rendező, Alekszandar Popovszki egészen másképp állította színpadra a történetet, mint ahogyan fantáziánkban él a regény elolvasása közben. Ki is használtam a próba utáni lehetőséget, és lehuppantam a rendező mellé egy fotelbe. Akárki megtehette. A nyílt nap ötletes rendezvénye afféle villámrandit biztosított az érdeklődőknek. Egy-egy asztal mögé kiültették a színészeket – most A Mester és Margaritából, korábban a Bakkhánsnőkből – s lehetett kérdezni, beszélgetni, ismerkedni. 

Azt sokan gondolják, hogy erős kötöttségek között élünk  – De ugyanakkor azt is képzeljük, hogy a fantá­ziáinkban szabadok vagyunk, hogy a valóságon túl, ahol ez a darab játszódik, önmagunk lehetünk. Nos, én azt hiszem, ez nem igaz. Erős struktúrák között létezünk, gondolkodunk, sőt, még a valóságtól sem tudunk másképp elszakadni, csak szabályosan

– magyarázta Popov­szki, amikor a rendezés különlegességeiről faggattam.

Iván eleve bolondként jelenik meg. Csak később látjuk megőrülésének okát, folyamatát 

– ezt már Mészáros Martin mesélte, aki Hontalan Iván szerepét játssza a Nemzeti Színházban, s akivel arról beszélgettem, mennyire kifejezi Iván zavarodottsága a virtuális térben tévelygő korunk útkeresését vagy inkább útvesztését. Nem folytatom, mert ezek után elbizonytalanodtam, vajon a színházi varázslat, ami körülölelt ezen a napon, valóság vagy valami delejes álom. Pedig kipróbálhattam volna még a Terzopulosz-módszert, egy, az emberi testben elakadt energia és hang felszabadítására irányuló speciális légzés-, és mozdulattechnikát, részt vehettem volna az esti táncházban, ha lépést tudok tartani a Nemzeti Táncegyüttes táncművészeivel, de még a kamaszoknak szóló színházi nyomkereső játékra is benevezhettem volna, ha a különleges színházi élmény hatására annyit tudok fiatalodni, mint Székely László.