Annál is inkább, mert a programsorozat bemelegítő rendezvénye, az Ádámok és Évák ünnepe afféle belterjes esemény volt, azoknak a középiskolásoknak szólt, akik az évről évre megrendezett drámajáték-vetélkedőn majd részt vesznek. Az idei verseny témája Madách Imre születésének 200. évfordulója alkalmából Az ember tragédiája lesz. Most sorsolták ki, mely csapatok melyik színt fogják bemutatni a színház nagyszínpadán. Szóval kezdjük a vezetett sétával, aminek nyitányaképpen Siklós Mária Ybl Miklós-díjas építész, a színház tervezője mesélt arról, miért és hogyan készült a Nemzeti.
Eredetileg a Városligetbe szánták az épületet, de azt hiszem, a legjobb helyre került
– emlékezett az alkotó. Felidézte, milyen elvárásokat fogalmazott meg annak idején a megrendelő, Schwajda György, a Nemzeti Színház építésének kormánybiztosa. – Azt mondta, a színháznak elsősorban funkcionális épületnek kell lennie, ugyanakkor tükröznie kell a színjátszás több ezer éves múltját, s persze a magyar színháztörténeti előképeket is.
Siklós Mária tehát olyan épületet tervezett, ami a legmodernebb technikai rendszerek mellett az építészeti tradíciókra is tekintettel van. Külön fölhívta a figyelmet a homlokzatokat díszítő szobrokra, amelyek nem utólag kerültek a falakra, hanem a tervezéssel együtt születtek, ide álmodta a múzsákat s az allegorikus alakokat Párkányi Raab Péter szobrászművész.
Az épületséta így olyan szempontokat is kapott, amelyekre nyilván különben nem figyelt volna az egyszeri látogató.
Ám hiába igyekeztem az építészeti nüanszokra figyelni, amikor az egyik próbateremben egyszer és mindenkorra elfeledtették velem a külcsínt, s mutattak valami érdekeset a belbecsből. A rövid program címe Átváltozás volt, s lényege éppen rövidségében rejlett. A látogatók közül néhány önkéntes bevonásával azt mutatták meg színészek és színpadmesterek, mennyit ér harminc másodperc. Ezalatt kellett egy-egy látogatónak kezelnie a fényt és a hangot, másoknak átöltöztetni a színészeket, megint másoknak átrendezni a színpadot. Így zajlik a színházban a jelenetváltás. Minden másodperc számít. Mint megtudtuk,
volt olyan színészünk, aki mindössze huszonöt másodperc alatt átöltözött, megkerülte a díszletet, s a színpad másik oldalán andalogva besétált, immár másik szerepet játszva. Nemcsak külsőben, lélekben is át kellett változnia.
De nem sok idő volt arra, hogy az átalakulás csodáin elmélkedjünk, mert a vezetés végén Székely László Kossuth- és Jászai Mari-díjas díszlettervező, illetve Tordai Hajnal Jászai Mari-díjas jelmeztervező vette át a látogatók csoportját, hogy beavassa az érdeklődőket a színpadi varázslat megszületésének mikéntjébe. Hadd jegyezzem meg, Székely László kereken kilencvenesztendős, de úgy beszélt, magyarázott, s – amikor arról volt szó, hogy néhány meggondolatlan rendező olykor a már elkészült díszlet megváltoztatásával próbálkozik – olyan őszinte indulattal védelmezte különleges művészetét, mintha nem lenne sokkal idősebb a Nemzeti épületénél.
Tordai Hajnal ugyancsak időtlen múltba vezette az érdeklődőket, elmesélve, hogy a színház jelmeztára elképesztő kincseket, régiségeket őriz. Sajnos nem mindig kapott kellő figyelmet a páratlan gyűjtemény, s így sok csodás jelmez tönkrement az évek során, most azonban nemcsak hogy megfelelő körülmények között vigyázzák a ruhákat, de arra is jut energia, hogy egyes különleges jelmezeket megpróbáljanak beazonosítani: ki viselte, mikor, milyen szerepben. Persze a feladat nem egyszerű.
Szinte meg is feledkeztem közben A Mester és Margarita nyílt próbáról, amelynek éppen a végére sikerült belopakodnom. Keveset láttam a darabból, de ahhoz éppen eleget, hogy elhatározzam, meg fogom nézni az előadást. A díszletek, a jelmezek, a színészi játék néhány perc alatt magával ragadott. A világhírű macedón rendező, Alekszandar Popovszki egészen másképp állította színpadra a történetet, mint ahogyan fantáziánkban él a regény elolvasása közben. Ki is használtam a próba utáni lehetőséget, és lehuppantam a rendező mellé egy fotelbe. Akárki megtehette. A nyílt nap ötletes rendezvénye afféle villámrandit biztosított az érdeklődőknek. Egy-egy asztal mögé kiültették a színészeket – most A Mester és Margaritából, korábban a Bakkhánsnőkből – s lehetett kérdezni, beszélgetni, ismerkedni.
Azt sokan gondolják, hogy erős kötöttségek között élünk – De ugyanakkor azt is képzeljük, hogy a fantáziáinkban szabadok vagyunk, hogy a valóságon túl, ahol ez a darab játszódik, önmagunk lehetünk. Nos, én azt hiszem, ez nem igaz. Erős struktúrák között létezünk, gondolkodunk, sőt, még a valóságtól sem tudunk másképp elszakadni, csak szabályosan
– magyarázta Popovszki, amikor a rendezés különlegességeiről faggattam.
Iván eleve bolondként jelenik meg. Csak később látjuk megőrülésének okát, folyamatát
– ezt már Mészáros Martin mesélte, aki Hontalan Iván szerepét játssza a Nemzeti Színházban, s akivel arról beszélgettem, mennyire kifejezi Iván zavarodottsága a virtuális térben tévelygő korunk útkeresését vagy inkább útvesztését. Nem folytatom, mert ezek után elbizonytalanodtam, vajon a színházi varázslat, ami körülölelt ezen a napon, valóság vagy valami delejes álom. Pedig kipróbálhattam volna még a Terzopulosz-módszert, egy, az emberi testben elakadt energia és hang felszabadítására irányuló speciális légzés-, és mozdulattechnikát, részt vehettem volna az esti táncházban, ha lépést tudok tartani a Nemzeti Táncegyüttes táncművészeivel, de még a kamaszoknak szóló színházi nyomkereső játékra is benevezhettem volna, ha a különleges színházi élmény hatására annyit tudok fiatalodni, mint Székely László.
