A száz évvel ezelőtt keletkezett mű eredetileg a napóleoni háborúk idején játszódik. Meséje szerint a francia segítséggel megszületett szabad római köztársaság elbukott, s egyik vezetője, Cesare Angelotti a megszálló nápolyi hatóságok elől menekül. A festőművész, Cavaradossi segíti a szökésben, ezért Scarpia, a nagy hatalmú rendőrbiztos letartóztatja, és a legkülönbözőbb eszközökkel próbálja vallomásra bírni. A festő szerelme, Floria Tosca, az ünnepelt énekesnő próbálja menteni kedvesét, és ezért, szenvedve bár, de elfogadja a rendőrfőnök aljas ajánlatát: önmagát adja a fogoly szabadságáért.
Becsület és árulás, helytállás és összeomlás, szerelem és kéjvágy, művészet és politika, forradalom és elnyomás, emberség és embertelenség. Megannyi ellentmondás, megannyi romantikus helyzet. Bizonyára ez adja a darab nem múló népszerűségét, bizonyára ez teszi lehetővé, hogy minden alkalommal, amikor felcsendül Puccini muzsikája, önmagunk kiszolgáltatottságát is lássuk, azokkal a kérdésekkel is szembesüljünk, amiket olyan sokszor feltesz nekünk az élet.
A hétköznapokban persze ritkán merül föl olyan végzetesen a helytállás és meghódolás problémája, ahogyan az a Toscában megjelenik, de az Operaház idei előadása kivételes helyzethez köti a tragikus történetet.
Van egy totalitárius diktatúra, olyan, mint Rómában volt akkor, 1800-ban. Egy olyan diktatúra, amelyben egy rendőrfőnök megtehette, hogy ítélet nélkül elfogat valakit, hogy alap nélkül meggyanúsít, megkínoz és végül eljárás nélkül kivégeztethet. Ezzel a rendszerrel szemben van két művészünk, akik belekeverednek a politikába. De hát a művészet és a politika hatalmi játszmáinak viszonya elég egyértelmű. Egy énekes és egy festő akar szembeszállni hatalmas erőkkel. Az elejétől fogva lehet tudni, hogy ez nem fog menni…
– mondta Ókovács Szilveszter, az intézmény vezetője, a darab rendezője. Persze talán Puccini idején nem volt ennyire egyértelmű ez a viszony. Ezért volt olyan megrázó a darab végkimenetele. Ma azonban, hogy túl vagyunk náci és kommunista rezsimeken, az internet segítségével szinte élő közvetítést láthatunk az itt-ott most is virágzó diktatúrák napi ügymenetéről, nem lepődünk meg a tragédia kibomlásán. Ezért aztán az Operaház, pontosabban a rendező, Ókovács Szilveszter meglepetéseket illesztett a darabba. Nemcsak a kortárs díszletek, nemcsak a modern jelmezek utalnak arra, hogy ez a történet itt játszódik, a mi világunkban, hanem a mese újraformálása is ezt támasztja alá. – Mélyen hiszek abban, hogy a műveket megújítani nemcsak szabad, de kötelesség is – hangsúlyozta a rendező a kollégái előtt.
Az konzerválja az operát valami borzalmas befőttesüvegben, aki úgy gondolja, hogy csak hagyományosan lehet eljátszani. Aki úgy gondolja, hogy csak úgy szabad meghalni egy színpadon, hogy az ne kavarjon fel senkit. Ez képtelenség! Ez egy színház. Nekünk pedig filmekkel kell konkurálni
– szögezte le. Egyszóval újdonság nélkül csak ismételgetés marad a mű, arra meg nyilván egyre kevesebben kíváncsiak.
A Tosca – miként az Operaház minden darabja – lenyűgöző összművészeti alkotás. A nagyzenekar mellett megszólal az énekkar és gyermekkar is.
– A zenekari árok benyúlik egészen a nézőtér alá. Onnan dördül el az ágyú. Szinte beleremegnek az üléssorok – árulta el a rendező. A díszletek ugyancsak nagyszabásúak és eredetiek. A kevéssé közismert római díszletek helyett a magyar közönség számára ismerős helyszíneken játszódik a darab. A római Sant’Andrea della Valle-bazilikát az ötvenes években lerombolt Regnum Marianum-templom helyettesíti, a Farnese-palotát és az Angyalvárat pedig az Andrássy út 60. Nem mellesleg egy tank is megjelenik a színpadon. A vetítésekkel színesített látványvilágot Lisztopád Krisztina tervezte, akivel a rendező idén tavasszal már a nagy sikerű Hunyadi László produkcióján is közösen dolgozott.
A darabot Kesselyák Gergely vezényletével, kettős szereposztásban, Boross Csilla és Ádám Zsuzsanna címszereplésével szeptember 24. és 28. között mutatja be az Andrássy úti dalszínház.
