Eltelt harminckét év a Micsoda nő! bemutatása óta. A film akkor nemcsak Julia Robertsnek hozott sosem látott népszerűséget – ami persze a mai napig tart –, de hosszú időre meghatározta azt is, hogyan kell kinéznie egy sikeres és igényes romantikus vígjátéknak. Akkor az volt a film egyik fontos üzenete, hogy a Richard Gere által alakított dúsgazdag férfi a jövőben nem tesz tönkre tőzsdei manipulációk révén gyárakat, mert a filmbéli lány, akibe – ki tudja, miért – beleszeret, ilyen hatással van rá. Bár egy nagyon helyes romantikus vígjátékról van szó, de a film erkölcsi üzenetét senki nem felejtette el, beépült egy nemzedék tudatába.
Most is erről van szó, csak más az üzenet. A populáris kultúra, vagy másként szórakoztatóipar legnagyobb felelőssége éppen abban áll, hogy – mivel sok emberhez eljut – nemzedékek gondolkodását képes befolyásolni hosszú távon. Természetesen erre sokkal inkább képes a magasművészet, csak az lényegesen kevesebb emberhez jut el. Így ha egy film felhőtlen szórakozást nyújt másfél órán keresztül, a nézők a karfát szorítva dőlnek a nevetéstől, de mindemellett komoly erkölcsi mondanivalóval is bír, akkor érdemes kiemelni a hasonló szórakoztatóipari termékek sorából.
A Beugró a paradicsomba egyrészt arról a régi nótáról szól, hogy sokszor azt gondolják a szülők, rossz úton jár a gyerekük, ha házasságra adja a fejét, mert nem szimpatikus nekik a férj- vagy feleségjelölt, ezért mindent megtesznek, hogy szétválasszák őket. A film humorforrásának harmada ebből adódik, tulajdonképpen anyósvicc kategóriában. A másik harmada abból, mennyire cikinek érzik a fiatal felnőttek a szüleiket, azok életét, zenéit, táncát, tulajdonképpen mindent, mert ez a lázadásuk lényege, miközben mi, nézők látjuk, hogy ez csak a felszín, valójában egy fiatal életének azok a legboldogabb pillanatai, ha felhőtlenül képesek egy kicsit együtt lenni szüleikkel.
Harmadrészt az a humor forrása ebben a filmben, hogy egy férfi és egy nő mennyire nem látja, hogy egymásnak vannak teremtve, de ezzel rajtuk kívül mindenki tisztában van, mi, nézők is tudjuk, hogy ötven körüli nőnek ötven körüli férfi a párja, nem egy figyelmetlen és önző harmincas, illetve egészen pontosan az az ötven körüli férfi, akivel ugyanazokat a dolgokat szeretik, ugyanolyan az értékrendjük, egyformán stílusosak, arról már nem is beszélve, hogy pontosan érzik a másik minden rezdülését.
A filmben azzal kell szembesülnie a férfinak és a nőnek, hogy egy elátkozott világban nehéz az élet. És hiába kergetik el a másikat maguktól, semmi nem lesz könnyebb, sőt minden nehezebb lesz. Fontos tanulsága a műnek, hogyha az ember elkergeti a jól megszokott és mindenben hozzáillő párját csak azért, mert korunk hívószavára hallgat, arra, hogy az újdonság majd jobb lesz, reménytelenül boldogtalanná teszi önmagát.
George Clooney nem túl erős színészi képességeiről sok minden eszünkbe juthat, de az, hogy szívesen látnánk egy romantikus vígjátékban, kevésbé. Julia Roberts mellett viszont képes a helytállásra, mert a színésznő annyira otthonosan mozog a romantikus vígjáték keretei között, annyira természetes lett a játéka az évtizedek alatt, hogy az ember egészen biztos lesz a film végére, hogy ez a nő a filmvászonra született. Nemcsak arról van szó, hogy nem akar egy nappal sem fiatalabbnak látszani a koránál (egyébként 55 éves), hanem hogy lubickol az érett nő szerepében. Jól érzi magát a bőrében, és ez a film (amelynek egyébként társproducere) is arról szól – temérdek mai hasonló alkotással ellentétben –, hogy nem a folyamatos változástól lesz valaki boldog. Azzal, hogy az új nemzedék a hagyományos életmódot választja (vidéki léttel, házassággal, családdal), megtanítja a szüleinek is, hogy a hűség, ami nemcsak a párkapcsolatról, hanem önmagunkról is szól, a legfontosabb érték a világon.
Borítókép: Julia Roberts és George Clooney (Fotó: Duna-Film)
