Jézus nem ránt kardot, a mesehős igen

A vallásos meséket úgy kell értelmezni, mint a példázatot – véli Bálint Péter József Attila-díjas író, egyetemi tanár, irodalmár, mesekutató, akinek ebben az évben két fajsúlyos tanulmánykötete is napvilágot látott a Magyar Napló–Írott Szó Alapítvány gondozásában. Az ünnepi könyvhétre megjelent Meseértelmezések című egy válogatás a szerző elmúlt évtizedben közölt tudományos írásaiból, míg a Jézus-mintázatok a népmesékben hiánypótló monográfia.

20221205 Budapest Bálint Péter író Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

– Két figyelemre méltó kötete jelent meg 2022-ben. Miben hasonlítanak vagy éppen különböznek egymástól a könyvek?
– Véletlen, de mindkét kötetben tizenhat-tizenhat tanulmány olvasható. Az első, a nyáron megjelent Meseértelmezések tanulmánykötet az elmúlt évtized írásaiból készült válogatás, melyet a lányom, Bálint Zsuzsa folkorista közel ötven szövegből készített el. A második, a Jézus-mintázatok a népmesékben önálló monográfia, s az elmúlt három év termése. Elsősorban nem is teológiai és irodalmi, hanem nagyon sok más: folklorisztikai, történelmi, filozófiai aspektusból közelítek a varázsmesékhez. Azt vizsgáltam, melyek azok a főbb bibliai történetek, motívumok, amelyek megjelennek ezekben a szövegekben, s nagyon sok hasonlóságot véltem felfedezni a mesehősök és Jézus élete, tevékenysége, tanítása között. A munka összetett volt: egyrészt meseszövegeket vetek össze ókori vallási szövegekkel, zsidó forrásokkal, középkori dokumentumokkal, másrészt az elemzés során alkalmazok minden olyan néprajzi és vallási ismeretet, melyekre irodalmárként szert tettem az elmúlt évtizedekben.

– Milyen szinten és módon fedezhető fel a mesehősök és Jézus alakja és élete közötti hasonlóság vagy éppen ellentét?
– Először is érdemes kiemelni, e bizonyítható hasonlóság azt tükrözi, hogy a parasztember a templomban a prédikáció során hallott bibliai történetekből képes volt bizonyos témákat átültetni a saját gondolkodásába, a saját maga által alkotott szövegekbe. Megjelenik például a csodás születés, a rejtett gyermekkor, a tanítás. De nemcsak rokon vonásokat találhatunk Jézussal, hanem számos olyan mozzanatot is, amikor a parasztember félreértelmezi Jézus beszédeit és tevékenységeit. Többek között ilyen a csodás gyógyítás esete, Jézus a vallásos szövegben nem mint csodadoktor jelenik meg. Láthatjuk, hogy a mesemondó által képzelt világában a csodás gyógyítást végzők a mágusok, akik éppen úgy viselkednek, mint Jézus, a parasztember többnyire tanítónak, csodatevőnek, jobb esetben rabbinak vagy akár még mágusnak is képzeli az alakját. Hamar világossá vált számomra az is, hogy a népmesékben sokkal több Jézus-mintázatot lehet azonosítani, mint például tette azt az amerikai folklorista Alan Dundes, aki a mitikus hősökkel vont párhuzamban feltételezett két-három ilyen vonást. Kutatásait végiggondolva több ellentmondást is felfedeztem. Az egyik ilyen a teológiában is vitatott téma, hogy Jézus alászállt-e a poklokra vagy sem. De érdekes megnézni azt az eltérést is, hogy míg egy-egy mesehős kardot ránt, tudjuk, Jézus nem.

– Milyen egyéb hasonló témahasadásokat fedezett fel a varázsmesékben, melyek Jézus alakjához kapcsolódnak?
– Lényeges eltérés többek között, hogy Jézus a korabeli zsidó szokással ellentétben agglegény, ám a mesehős, Márk evangelista házassági intelmeit megtartva, megnősül. Jézus nem szeretne „király” lenni, de a varázsmese hőse megszerzi a királyságot s helyreállítja a rendet. S mint tudjuk, a hőst nem úgy temetik el, mint Jézust, s nem is támad fel. De hasonló eltérést mutat a szeplőtelen vagy szűz fogantatás eleme is: a mesemondó és a közönség nehezen tudja ezt elképzelni, helyette jelenik meg a történetben a csodás születés, amikor valamilyen állattól – például lótól, juhtól, tehéntől – vagy éppen valamilyen növényi magtól születik meg a gyermek. Elmondható – ahogy azt az eltérések is mutatják –, hogy amit a parasztember nem tudott elképzelni, azt a saját maga által teremtett képzeletvilághoz igyekezett igazítani.

– A komplexebb történeteket miként sikerült feldolgozniuk a parasztembereknek?
– Sokszor elfeledjük, de körülbelül az 1920-as évekig a falvakban szinte kötelező volt templomba járni, s nem csak vasárnap. De tudjuk azt is, hogy egészen a szekularizáció idejéig Isten létezése, teremtő és büntető hatalma nem lehetett vita tárgya, sőt sokszor bélyegezték bolondnak azt, aki nem hitt Istenben. A befogadást azonban könnyítette az, hogy pár évszázaddal ezelőtt a magyarországi prédikátorok is arra kényszerültek, hogy gyakorlatilag a hétköznapi nyelven, tehát ne csak latin nyelven beszéljenek. Egyszerűen rájöttek, hogy másképpen igencsak nehéz meggyőzni a híveket, s a prédiká­ciókba – mivel az emberek között éltek – beépítették a parasztemberek mindennapi problémáit is. Tudták, hogy az embereket elsőként a fülükön keresztül kell megragadni, ez lesz az értelemhez, szívhez való eljutás módja. Meg kell tehát nyerni a parasztembert, ugyanis a hivatalos egyház tanítása nagyban eltér attól, amit az emberek a hétköznapi életben vallanak és gyakorolnak. Ugyanakkor az is igaz, hogy a templomban hallott történeteket nem tudta a parasztember teljesen, minden részletében és mélységé­ben felidézni. Így a legtöbb összetett történetet szétdarabolta, majd különböző mesetípusokba sorolta (lásd a József-történetet), s három-négy tematikát variált, használt nagy szeretettel és gonddal. A vallásos vonatkozás miatt pedig e szövegeket úgy kell értelmezni, mint a példázatot. Nem feledkezhetünk meg a mesemondók szerepéről sem, amivel a Jézus-kötetben hosszasan foglalkozom, hiszen sok mesemondó a közösség tanítómestereként tartja magát számon.

– Milyennek kell elképzelni egy mesemondó alkalmat?
– A mesemondás egy rendkívül eleven műfaj, ahol a hallgatók nem passzív, hanem aktív részesei az eseménynek. Van, hogy a résztvevők közbeszólnak, énekelnek vagy éppen táncolnak. A mondás valójában egy performansz, ahol a mesemondó – aki rendkívül színes, komplex tudással rendelkezik – által elmondott meseszövet is állandóan változik a jelenlévők közösségétől függően. A mesemondó maga is ismeri a parasztember problémáit, így beleszövi a történetekbe ezeket az egyéni tapasztalatokat is. Egy-egy ilyen mesélés akár öt-hat vagy még több órán keresztül tart. Amikor a családokban elterjedtek a tömegkommunikációs eszközök – a rádió, majd később a televízió –, a hosszú mesék hamar rövidültek, hiszen az embereknek másra lett igényük, így pedig megváltozott a mesékhez való viszonyuk is: hitelüket és érvényességüket vesztették.

Borítókép: Bálint Péter író, irodalmár, mesekutató (Fotó: Kurucz Árpád)