A londoni Underworld klub az Egyesült Királyságban az alternatív rockélet legendás központja. Olyan nagy nevek léptek fel a helyszínen, mint például a Foo Fighters, Cranberries, Offspring, Sepultura. A Galloping Coroners, azaz a Vágtázó Halottkémek zenekar nem számít ismeretlennek az Egyesült Királyságban, hiszen a VHK-t a Metal Hammer magazin is a legjobb magyar metálzenekarok között tartja számon. Alice Pattillo, a Metal Hammer újságírója így jellemezte a formációt:
A korai punkkorszak egyik kultikus zenekara. Élő koncertjeiken annyi pozitív energiát tudtak kelteni, hogy a korabeli kormány különösen veszélyesnek minősítette őket. A VHK improvizatív, transzba ejtő zenéje a legendás Neurot lemezkiadó érdeklődését is felkeltette.
Így az Underworld szívesen fogadta a VHK-t, hiszen azt tartja róla, hogy a kelet-európai blokk 1980-as éveinek egyik legfontosabb alternatív zenekara. A Camden negyed kultikus klubja a Fekete Lyukra és a CBGB-re emlékeztető, különleges hangulatú hely. Nálunk az alternatívként ismert helyek még a kommunizmus, szocializmus alatt jöttek létre. A londoni Camden egy kultikus alternatív negyed, és az Underworld ebben kiemelkedő szerepet játszik. Technikailag, felszereltségben, kinézetben rendezett a környezet, nem utazik arra, hogy hangulatában az alvilági életet tükrözze, kifogástalan hangtechnikával szolgálnak.
Az sejthető, hogy a VHK-koncertek zenei elemei érthetők brit szempontból is, de a sámán fogalom nem ismert. Nálunk a népművészetet átjárja a sámánkultusz, aminek a zenekar korszerű hangzást ad. De vajon ennek a mélységét megérti a nemzetközi közönség?
– Egy amerikai menedzser az mondta – idézte föl Grandpierre Attila –, hogy Amerikában is lehetne egy ilyen zenekar, mint a VHK, de nincs. Pedig ők is akarják a nyers, megzabolázatlan őserőt, ami nem befolyás után megy, de nincsenek meg a történelmi gyökerek, az ősi kultúra. Az indiánoknál lehetne, de még nincs. Magyarországon viszont van. Nem is annyira a rock- vagy punkzene jön belőlünk, hanem olyan lelkiség, valóság, ami sokkal teljesebb a zenei hangoknál. A CD-n tökéletes a hangzás, mégis a koncerten az élet egy rejtélyes többletet ad. Úgy mentünk föl a színpadra: most megmutatjuk nekik a magyar virtust, az őserőt. Ezt Nyugaton is felfogják, hiszen mélyen eltemetve bennük is él. Persze az is tény, hogy a közönség negyven százaléka magyar volt.
Az együttes harminc évvel ezelőtt játszott Londonban, s bizonyára sokan azért jöttek el, mert akkor hallották. A 90-es években a VHK-t jól ismerték Nyugat-Európában, sőt előbb jelent meg lemezük Németországban, mint itthon.
– Amikor valaki először jött koncertre, nem hitt a fülének.
Olyasmiket írtak, hogy ez nem is zene, hanem beavatás, szertartás, ördögűzés.
1976-ban és 1978-ban volt koncertünk, egyébként be voltunk tiltva, de a közönségünk terjesztette, hogy mi vagyunk a legvadabb zenekar, kultuszunk alakult ki. A 80-as években, amikor bejött az új hullám és a punk, voltak klubvezetők, akik megkockáztatták, hogy meghívnak minket; minden évben volt 10-12 koncertünk. ’83-ban, amikor az Ifjúsági Parkban léptünk fel tízezer ember előtt, látszott, hogy a koncertünk fényévekre van mindentől, amit az ember akkor ismert, a közönség földbe gyökerezett lábbal hallgatta. Tehát miközben itthon tiltva voltunk, Nyugat-Németországban a 80-as, 90-es években jól ismertek minket. Az alternatív színtéren mi voltunk az egyik nagy zenekar. Ez a kilencvenes évek végéig tartott, akkor bejött a techno, és csökkent az alternatív zenekarok népszerűsége – mesélt a hősi időkről az együttes vezetője, majd elgondolkozva hozzátette, hogy amikor vendégprofesszor volt Kaliforniában a Chapman Egyetemen, a komolyzenei tanszék vezetője közölte vele: „A VHK-tól a Hunok csatáját mindenki ismeri.” Ami nem is csoda, hiszen ötven egyetemi rádió játszotta a VHK számait. Még ma is rengetegen ismerik őket külföldön.
– A magot tehát már 30-40 éve elhintettük, ennek tapasztaljuk a hatását, ha külföldön koncertezünk – tette hozzá a zenész.
Borítókép: A Vágtázó Halottkémek élén az együttes frontembere, Grandpierre Atilla (Forrás: VHK)
