Keresztes Zsófia generációjának nemzetközileg legismertebb, legtöbbet kiállító művészévé vált az utóbbi szűk egy évtizedben, amit nemcsak velencei, hanem többek között a lyoni, temesvári, ljubljanai biennálén és a Vilniusban rendezett balti triennálén való részvételei is alátámasztanak.
Az alkotó 2010-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, figyelme azonban már korán a textil és a papír objektek irányába terelődött. Keresztes Zsófia érzékenyen kapcsolja össze alkotói gyakorlatában az érzékiség és a virtualitás témaköreit.
A művész legújabb műveinek stílusjegyei is mintha egy korokon átívelő, fiktív törzsi kultúra, a mozaikokat kedvelő szecesszió és a szürrealizmus keverékéből állnának össze.
A velencei biennálén bemutatott Az álmok után: merek dacolni a károkkal című műegyüttesének Ludwig Múzeumbeli premierjén Fehér Dávid művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum – Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet igazgatója kiemelte: a magyar pavilon különös hibridlényei, fenyegető és szelíd, taszító és érzéki, a hús melegségét és a víz hidegségét egyaránt sugalló plasztikái mind mintha egy üreges és magányos vak lényből szakadnának ki, aki egyszerre tűnik az alkotó és a befogadó rejtélyes alteregójának.
Az önmegismerés folyamatában benne rejlik az önsebzés lehetősége, a társas kapcsolatban pedig a másik megsebzésének a veszélye. Mintha erre utalnának ezek az egymás társaságában is magányos alakok, akiket legfeljebb egy fémlánc köt össze, a virtuális linkek, hálók és hálózatok tárgyiasulásaként.
Az igazgató a megnyitóbeszédében megjegyezte: a kiállítás egyik legszebb, rejtett mozzanata egy irodalmi referencia felidézése. Egyszerre kapcsolódik a hely, Velence szelleméhez és a szobrok kérdésfelvetéséhez. Az idézett mű Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye.
Zsikla Mónika, a kiállítás kurátora elárulta: a projekt kiindulópontja a képzőművész egy 2018-as bécsi kiállítása volt, amely részben Schopenhauer sündisznódilemmájára reflektált, miszerint a sündisznók akaratlanul is megsebzik egymást, miközben egymás közelségére vágynak. Szerették volna továbbvinni ezt a koncepciót némi magyar vonatkozással gazdagítva. Ekkor merült fel Szerb Antal Utas és holdvilág című műve, amelynek kulcsmotívuma a főhősnek a ravennai mozaikok hatására megkezdett identitáskeresése. – Az a részlet, amelyben a főhős, Mihály Ravennában szembesül a mozaikokkal – jelezte a megnyitójában Fehér Dávid, majd idézett a regényből: „De a ravennai mozaikok… azok saját múltjának műemlékei voltak… A bizánci képekben volt valami, ami felkavarta bennük a lélek legmélyén alvó iszonyatot… Mihályban máig is Ravenna maradt a félelemnek egy meghatározhatatlan fajtája… amint ott állt a San Vitale székesegyházban, a csodálatos, világoszöld tónusú mozaik előtt. Ifjúsága oly intenzitással ütött belé, hogy elszédült, és neki kellett támaszkodnia az egyik oszlopnak. De csak egy pillanatig tartott, azután megint komoly ember lett.”
– A mozaikok a saját múlt műemlékei, amelyek a lélek legmélyén alvó iszonyatot kavarják fel, a félelem tárgyiasulásai
– így a kutatóintézet igazgatója. – Ez a félelem lehet egzisztenciális szorongás. Továbbá fakadhat a másik és önmagunk megismerésének lehetetlenségéből. Keresztes Zsófia mozaikoltára ezekkel a kérdésekkel is szembesít, egy álmok és utópiák utáni posztdigitális univerzum archaikusnak látszó rekvizitumaként – amely a képzeletbeli jövőből nézve mutatja fel és írja újra jelenünk mítoszait, totemeit és ereklyéit.
Az acb Galériában megjelenő műcsoport egy része már szerepelt a neuchateli CAN csoportos kiállításán. Az új plasztikák minden eddiginél erősebb figurális jegyeket mutatnak: Keresztes Zsófia eddigi jellemzően formátlan, androgün alakjai mostanra hangsúlyos női jegyekkel bővültek ki. Óriási totemjei akár a Biblia, akár a Willendorfi Vénusz archaikus figurája felől olvasva is értelmezhetővé válnak.
Borítókép: a tárlat (Fotó: Éberling András)
