Bagó Bertalan megtalálta a Koldusopera mélységét is a József Attila Színházban

Árulásról szól leginkább Bagó Bertalan legújabb rendezése a Koldusopera, amelyet a József Attila Színházban állított színpadra. Azt pedig már a Bibliából is tudjuk, hogy ahol árulás van, ott előbb vagy utóbb megérkezik a megváltás is, mert az élet mindig egyensúlyra törekszik, még akkor is, ha eleinte nem látja az ember, hogy a mérlegnek van másik oldala is, ahogy a Koldusopera című színdarabban sem látják eleinte. Pedig mindig van.

Mindjárt egy brechti elidegenítő effektussal indít a Koldusopera a József Attila Színházban, amelyet Bagó Bertalan rendezett. Modern kiszólással, azt mondja ugyanis a narrátor, aki egyébként időről időre tájékoztatja a nézőket abban a tekintetben, hogy mi fog történni a színdarabban, hogy rányitották a függönyt. Mindjárt úgy is érezheti a néző, hogy beavatott lett valamibe, mármint ebbe a sűrű színházi világba, mert meglátott valamit, amit nem kéne, a készülődést, mármint konkrétan azt, hogy még nem volt Quintus Konrádon, aki vásári énekest alakít a darabban, sapka. Persze azt is tudjuk, hogy semmi nem függ attól, hogy van-e az emberen sapka vagy nincsen.

Koldusopera (Fotó: Kállai-Tóth Anett)

Nagyon látványos a Koldusopera a József Attila Színházban

Sok minden ugyanis elrendeltetett, ebben a darabban leginkább az, hogy az elejétől a végéig átlengi valamiféle életöröm. És nemcsak azért, mert tréfák sokasága teremt üde hangulatot – ahogy például Nemcsák Károly alakításában Leprás Mátyás figurája is rendesen megmozgatta a nézők nevetőizmait –, hanem azért, mert alapvetően a Koldusopera a szórakoztatást tűzi ki célul, amelyet sok rendező figyelmen kívül hagy. Nem úgy Bagó Bertalan, aki Horváth Ádám koreográfussal együtt bátran nyúlt a zenés színház műfajához.

Egyrészt nagyon látványos, a mai kor elvárásainak megfelelő show-t látunk, másrészt temérdek alkalommal a műfaj paródiáját, vagyis néha ráközelítünk a témára, néha eltávolodunk, de az biztos, hogy bevonzza a darab a figyelmünket és a végéig nem engedi el.

Bár a darab végi meghajláskor Szulák Andreát külön is ünnepelte a közönség a bemutatón, minden szereplőt dicséret illet, mert nem volt a fülnek fals hangú ének, ráadásul jól mozogtak együtt a színészek, főleg a koldusok hármasa (amikor oktatták őket a koldulás titkaira) volt az előadás egyik kimagasló pillanata.

Bagó Bertalan rendezése az árulásra helyezi a hangsúlyt, arra, hogy Bicska Maxit – akit Zöldi Csaba stílusos gazemberré kanyarít a színpadon – szinte mindenki elárulja végül, ami egyrészt sokat elmond a modern, ipari társadalomban élő ember természetéről, másrészt viszont arról is, hogy Bicska Maxi is mindenkit becsap a környezetében, tehát azt kapja, ami jár, illetve sokszorosan kapja vissza azt a sok csalárdságot, amit elkövet környezete ellen.

Érdekes, hogy Bagó Bertalan rendezésében erős karakterű nőket látunk, az egyik leghangsúlyosabb jelenet, amikor Bicska Maxi ideiglenesen átadja a főnökséget újdonsült feleségének, Pollynak (akit Horváth Csenge nem kicsit karakteres nővé formál), aki másodpercek alatt kivívja a gengszter banda tiszteletét, mert képes a nyelvükön megszólalni. Olyan ez az egész, mintha azt látnánk, hogy minden ebben a modern világban a becsapásra épül.

A szemfényvesztés csalárd világa

Minden szemfényvesztés, a koldusok sem igaziak (bár az kétségtelen, hogy szegények), látjuk, hogy milyen kommunikációs trükkökkel lehet hatást elérni, beavat a színdarab az átverés iskolájának hétköznapjaiba, és egy idő után úgy érezhetjük, hogy korunk kegyetlen kritikáját látjuk.

Bár Brecht is hasonlóról ír a darabban, rémálmában se tudta elképzelni azt, ami ma folyik a közösségi oldalakon. Hogy csak egy példával éljünk, manapság a legtöbb ember nem vért ad – tisztelet a kivételnek –, hanem megosztja a posztot mindenkivel, hogy milyen fontos dolog a véradás. Ez a színdarab is erről szól. Mindenki próbál okoskodni, de senki nem csinál semmit. Érdemes a királyi koronázást megzavaró táblákat elolvasni, amelyeken olyan gondolatok vannak, amiket nem vesz senki komolyan, de mindenki bátran hangoztat. Hogy csak egy példát említsünk: adni jobb, mint kapni. Olyan ez, mintha valamelyik közösségi oldalon olvasná az ember. Sok-sok like-ot kap egy ilyen bejegyzés, aztán persze senki nem ad senkinek semmit, mert korunk éppen olyan végtelenül önző, mint Bertolt Brecht kora volt (1928-ban írta a darabot), csak most egy kicsit rosszabb a helyzet az önzőség tekintetében. Másrészt – deus ex machinaként (isteni beavatkozásként) – megmenekül Bicska Maxi. Mert ahol árulás van, ott van megváltás is. Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért.

Borítókép: Minden szemfényvesztés, beavat a színdarab az átverés iskolájának hétköznapjaiba (Fotó: Kállai-Tóth Anett/ József Attila Színház)