M. M. után 80-ban

A ma középkorú generáció, amely gyerekként imádta a Macskafogó filmes verzióját, végre egy szabad világban viheti el immár a saját gyermekeit a színházba.

Giovanni Gatto és a szindikátus ábrázolása nevetségessé teszi a szocialista rendszert Fotó: Kurucz Árpád

Nem szerették a magyar kommunisták a nyolcvanas években a Macskafogót. Az akkori film-főigazgatóság elutasította a terveket. A később kultuszfilmmé vált alkotásra, amelynek temérdek vicces párbeszédét több generáció a mai napig kívülről fújja, nem adtak pénzt. Nepp József forgatókönyvíró egy Kanadába emigrált magyar üzletemberrel állapodott meg a film finanszírozásáról. Az ajánlat nagyvonalú volt: a nemzedékek kedvenc magyar rajzfilmjévé vált Macskafogó, amelyet Ternovszky Béla rendezett, 150 millió forintból készült el.

Sok oka lehetett annak, hogy a kádári kommunista kultúrpolitika miért nem szerette a Macskafogót. Az egyik valószínűleg az, hogy a macskák diktatúrája kínosan hasonlított a kommunisták által hazánkra erőltetett, szocializmusnak nevezett rendszerre, a másik pedig az, hogy igencsak felhívta a figyelmet az egyenlőséget hirdető kommunisták mértéket nem ismerő kapzsisága mellett arra is, hogy észből azért keveset osztottak a macskákat irányító vezetőknek. Talán ez utóbbi kritika lehetett a legfájdalmasabb.

A József Attila Színház előadása viszont már nem a múlt sebeinek kapargatásával foglalkozik, bár az idősebb generáció esetében még előhozza azt az élményt, milyen volt a pártközpontból telefonon irányított világban élni. Szente Vajk remek rendezése az egerek demokratikus világát is kritizálja, de egyértelműen emlékezteti az idősebb nézőket arra, hogy nem hibátlan a demokrácia, amiben élünk, de még mindig jobb, mint az ellenvéleményt nem ismerő pökhendi kommunista diktatúra.

Giovanni Gatto és a szindikátus ábrázolása nevetségessé teszi a szocialista rendszert
Fotó: Kurucz Árpád

A színházi musicallé alakított, parádés szereposztással színre vitt Macskafogó új dalokkal kerül a közönség elé, ezek Juhász Levente munkáját dicsérik. Könnyen megjósolható, hogy lesz néhány dal, amely ugyanolyan slágerré válik, mint a film egy-két betétdala. A smink, a jelmez, a díszlet és a tánckoreográfia korunk látványvilágának, elvárásainak megfelelő, ráadásul Túri Lajos koreográfus olyan táncmozdulatokkal tűzdelte tele az előadást, amely a gyerekek kedvence.

Nem véletlenül. A József Attila Színház előadása ugyanis igazi családi mulatság. A felnőttek remekül szórakozhatnak gyerekkoruk kultuszfilmjének nem feledhető mondatain, ám a gyerekek sem maradnak élmény nélkül. Szente Vajk rendezése olyan mondanivalóval is szolgál, ami az egész családnak ad útravalót. Kicsik és nagyok együtt nevethetik ki ugyanis a hozzájuk nagyon is hasonlító csetlő-botló figurákat, akik esetlenségük, bizonytalanságuk ellenére mégiscsak tudnak érvényesülni az életben, de csak akkor, ha van biztos alapokon nyugvó morális értékrendjük és persze szívük.

Vannak olyan mondatok a Macskafogóban, amelyeket 33 éve idézünk nevetve, bár tudjuk jól, hogy a szomorú múltat idézik. A József Attila Színház előadásában a legjobb az, hogy a ma középkorú generáció, amely gyerekként imádta a Macskafogó filmes verzióját, végre egy szabad világban viheti el immár a saját gyermekeit a színházba, hogy szurkoljanak az egerek győzelmének, és örvendezhessenek, hogy 30 éve elmúlt az a világ, amelynek film-főigazgatósága félt attól, hogy elkészül a Macskafogó. Elkészült. Ahogy éppen jókor került a nézők elé ez a színdarab is.