Az Országgyűlés 2014-ben emléknappá nyilvánította a jászkun hármas kerület önmegváltását – a redemptiót – lehetővé tevő diploma aláírásának napját, május 6-át. A határozat „tisztelettel adózik azon jászkun polgárok előtt, akik – a magyar történelemben példátlan módon – szabadságukat 580 ezer rhénes aranyforintért vásárolták vissza”. A parlament kinyilvánította továbbá, hogy támogatja a jászok és kunok szülőföldszeretetét, szabadságszeretetét és öntudatát erősítő eseményeket.
Jászok és kunok Magyarországon
Az uralaltáji nyelvcsaládba tartozó oguz-török kunokat különböző néven emlegetik a korabeli források. Kézai Simon Magyar krónikája fehér kunoknak nevezi azokat a harcosokat, akik 1085-ben megjelentek hazánk földjén. A Keleti-Kárpátokból, a Radnai-szoros felől betörő, tűzzel-vassal pusztító seregüket Szent László verte szét, majd az elfogott kunokat letelepítette. Nagyobb részük a Túr folyó mellékén és a Tisza–Zagyva vidékén nyert szállást. A krónikaírók leírásai szerint királyaink szívesen befogadták a harcias jövevényeket, akikben a honvédelem megerősítőit látták. Utóbbi mozzanatot emeli ki Jámbor Orsolya Ilona migrációkutató tanulmányában, és megerősíti: IV. Béla az ország védelmi erejének növelése érdekében fogadta be a tatárok elől menekülő, kipcsáknak is nevezett kunokat – mintegy negyvenezer családot. A betelepülő kunok 1240-ben, a bánmonostori egyezményben elismerték a magyar király főségét, hadi szolgálatuk fejében pedig részleges adómentességet kaptak.
A jászok indoiráni nyelvű népcsoport, tagjai az alán szövetségbe tartoztak. A közfelfogás szerint a jászok ősei a kunokkal együtt, több hullámban érkeztek, és telepedtek le az Alföld gyéren lakott, uratlan területein. A két nép autonómiája a XIV. századtól azonos módon fejlődött, az új hazához fűződő jogi és erkölcsi kötelékeik a XVII. századra megszilárdultak.
Sorsukban kedvezőtlen változás történt a törökök kiűzése után, 1702-ben, amikor I. Lipót császár eladta a jászok és kunok lakta területeket a Német Lovagrendnek. A kárvallottak azonban nem nyugodtak bele kiváltságaik elvesztésébe, és 1745-ben a saját pénzükön visszavásárolták szabadságukat. Összefogásuk és áldozatvállalásuk eredményét az uralkodó által 1745. május 6-án kiadott oklevél kodifikálta.
Kunszentmárton a Nagykunság legdélibb városa, a település gyökerei visszanyúlnak a XIII. századig. A helyi monda szerint Köttön, a kun fejedelem temetésén katonái egy-egy süveg földet szórtak a holttestére, így keletkezett a település határában fekvő Köttön-halom, a térség legmagasabb kunhalma. A kunszentmártoniak mégis jászok, mert a török hódoltság idején pusztává lett vidéket a Jászságból – elsősorban Jászapátiból – beköltözöttek alapították újra 1717 és 1719 között. Ebből fakad az is, hogy a hat nagykun város közül az egyetlen Kunszentmárton, amely többségében római katolikus felekezetű. A leszármazottak számontartják alapító őseiket, büszkék arra is, hogy felmenőik megváltották, pénzért visszaszerezték a török háború után elvesztett kiváltságaikat. A redemptio, vagyis az önmegváltás erősítette a helyi gazdaöntudatot, a föld és a haza iránti szeretetet. Ezek alakították a táj szülötteinek öntudatát – és alakítják ma is.
