Somogyi Győző a leesett cserépről, a katonai hagyományőrzésről és az eljátszott csatákról

Akkor költözött falura, amikor mások menekültek onnan, és jókedvűen él a régi mérték szerint. Az egészséges nemzeti öntudat iskolájaként tekint a huszárságra. Somogyi Győző festő, viselettörténész nyolcvanéves.

2022.07.05. Salföld Somogy Győző grafikus és festő Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

Ez a Kádár-féle falurombolás az ezer fő alatti településekre kimondta a halálos ítéletet. Az ügyesebbek már eladták a házukat, a gyerekeiket mind elküldték városra, nem is akarták bejegyezni a házvásárlásomat: „Salföld meg fog szűnni – mondták –, mit keres maga itt?!” Ennek a háznak nem volt kerítése, méteres szemét borította az udvart, a nádtető fele hiányzott, az ablakok már ki voltak szedve, hogy majd modernizálják. 

A faluban nem volt vezetékes víz, a kutak viszont elnitrátosodtak a vegyszerektől, a falu alatti homokbánya egészen a település széléig hatolt, és elszívta a vizet a kutakból. Az emberek lelkiállapota ennek megfelelően elképzelhető: a férfiak mind ittak. Ha leesett egy cserép, azt nem tették vissza, a szemetet otthagyták az udvar közepén. Salföld a dermedt összeomlás állapotában volt.

– Mégis mi tetszett meg benne?
– A falusi embereket még így – ebben az összetört állapotukban – is csodálatosnak találtam. Az első néhány évben a rendőrség ki akart tiltani a megyéből, mert nem illettünk a képbe: hogy csak úgy idejön egy művésztársaság, és föl akarja éleszteni mindazt, amit a politika föl akar számolni?! Jöttek azzal, hogy elvtársak, nem lehet ám a fejlődés kerekét megfordítani, majd megmondták: maga fordítva ül a lovon, jobban teszi, ha visszamegy Pestre. 

A feleségem, Korényi Dalma viszont azt mondta: itt fogunk élni, ezt a házat és ezt a portát tesszük legelőször rendbe. Gyönyörű volt a hely még romjaiban is, rajzoltam, gyűjtöttem a régi épületeket – beleszerettem a faluba és a népi építészetbe. Ebben a lelkesültségben mentem ki a határba, és ahogy falun én még gyerekkoromban láttam – az illatos szénát a férfi lekaszálja, az asszony összegyűjti –, megraktuk jól a szénásszekeret, felültünk a szamárfogatra, és hazahajtottunk. 

Maga volt a boldogság. Azt gondoltam, majdcsak meggondolják a menekülést a falusiak, ha látják, hogy a budapesti művész, aki még a tévében is szerepel, tervez, és télire is itt marad. De hiába mondtam nekik: ne add el a házad, azért megdolgozott a nagyapád, és még az unokád is meg fog belőle élni – egyetlen embert nem sikerült maradásra bírni. Csak azt értem el vele, hogy nem nekem adták el a földjeiket.
– A lovas emberekkel nagyobb szerencséje volt: egymásra találtak, és huszáregyesületet alapítottak. Tényleg fordítva ült a lovon?
– Ha a városi értelmiség elkezd paraszti életet élni, az önmagában is rekonstrukció. Lehet persze anakronizmusnak is nevezni, vagy hagyományőrzésnek, bár ezt a hagyományt igazából mi már nem őriztük, hanem újratanultuk a saját kárunkon. Az itteni parasztok téeszalkalmazottak voltak, féltek a lótól is. 

Mondták ugyan nekem, hogy művész úr, nem jól fogja a kaszát, nem úgy kell azt csinálni, de ha visszakérdeztem: mutassa hát meg, arra az volt a felelet: „Én már nem kaszálok!” A város felé húztak mind, én meg tudatosan el onnan, mert úgy láttam, hogy a szocialista nagyvárosban nincs nekem keresnivalóm. 

Lehetett volna, hogy mint a bika, fejjel nekirontok, és megpróbálom megdönteni a rendszert, de én inkább úgy döntöttem: létrehozunk itt egy kis földi paradicsomot, helyreállított édent, amely egy darab múlt. Egyháztörténetből doktoráltam, de egyre inkább a magyar történelem felé fordultam, így szükségképpen belefutottam a huszárságba.
– Miért szükségképpen?
– Gyerekkoromtól katonásdit játszom terepasztalon, mindig is szerettem volna lovat, és itt elérhető közelségbe került az, hogy lovat is tarthatunk. Nem értettünk hozzá, de megvettem a csikót, együtt ügyetlenkedtünk, és a saját káromon, ezerszer is leesve róla valahogy összecsiszolódtunk. 

Megkerestem a környék lovas embereit, megalakítottuk a Balaton-felvidéki Radetzky­ Huszár Egyesületet, majd rátaláltunk Remete Tamás második világháborús huszártisztre is, aki az első lovasedzést megtartotta nekünk. Büszkén kilovagoltunk a mezőre tizennyolcan, Tamás bácsi meg elordította magát középen, hogy eloszlás! Erre mi: szanaszét, ki merre látott! Nem tudtuk még akkor, mi az a lovarda, hogy az eloszlás során osztályt kell képezni, és menni körbe, egyenlő távolságra egymástól. Innen indultunk, és azóta valóban eljutottunk valameddig.
– Viselettörténészként kutatja és megrajzolta előbb a szabadságharc hadseregét, a legutóbbi, Egy ezredév hadban című könyvsorozatában pedig a Magyar Királyság katonáit. Könyvei alapján alakulnak és ruházkodnak a huszárcsapatok, amelyek az egyenruhára nem jelmezként, hanem viseletként tekintenek. A katonai hagyományőrzés további kérdéseket vet fel: hogyan használták a fegyvert, a lószerszámot, a zászlót vagy az egyenruhát az elmúlt korok vitézei? Itt helyben Somogyi Győző a kapitánya a Salföldi Kopjásoknak. Milyen eredményei vannak a történelmi rekonstrukciónak?
– Hol vagyunk már attól, hogy a sportboltban megvettük a nyerget! Arra elég hamar rájöttünk, hogy a régi magyarok nem úgy nyergeltek, és nem úgy lovagoltak, ahogyan azt a magazinok mutatják, ráadásul egyre nagyobb élményt jelentett a valóságot magát eljátszani.
A bemutatók mögött mára a katonai hagyományőrzést kiszolgáló kézművesipar áll: fegyverművesek, gombkötők, szabók, nyergesek, akik hozzánk hasonlóan törekednek a történelmi hűségre. Ez nem egyszerűen hobbi, hanem a mélyebb megismerés egyik módja, azért is hívjuk kísérleti régészetnek. Sok teória megtört már a gyakorlaton. 

Talán emlékszünk még azokra az időkre, amikor a történészek nem merték elhinni, hogy vágtában hátrafelé fordulva nyílzáport lehet bocsátani az ellenségre. A filmekben is csak álltak, és ellőttek egy-egy nyilat a színészek. De hol tart ma már a lovasíjászat, hogyan tekintenek világszerte a kopjára! A kísérleti régészet kéz a kézben jár a tudománnyal. 

Ez a játék a politikai gondolkodásunkat is tisztába tette: együtt lovagolunk egykori ellenségeinkkel, eljátszunk egy csatát, majd átöleljük egymást, megiszunk egy pohár sört, és közben egyikünk sem kényszerül föladni a nemzeti büszkeségét. Sőt mindkét fél egyre büszkébb a saját nemzetére, de ez nem támaszt közöttünk ellentétet, gyűlölködést. 

Miközben beleássuk magunkat a történelembe, megértjük a másik nemzetet, értékeljük is a teljesítményét, és persze igyekszünk az ellenfelet lepipálni. Az egészséges nemzeti öntudat iskolája a huszárság.

Névjegy  Somogyi Győző 1942. július 28-án született Budapesten. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas magyar grafikus és festő a magyar történelmi viseleteket, a népi építészetet kutatja és rajzolja. Megjelent könyvei többek közt: Magyar huszárok, Káli-medence, Magyar hősök arcképcsarnoka, Magyar királyok arcképcsarnoka, A szabadságharc katonái, Magyar hadizászlók, Mária Terézia magyar katonái.

Borítókép: Somogyi Győző festő, viselettörténész nyolcvanéves (Fotó: Kurucz Árpád)