Somogyi Győző a leesett cserépről, a katonai hagyományőrzésről és az eljátszott csatákról

Akkor költözött falura, amikor mások menekültek onnan, és jókedvűen él a régi mérték szerint. Az egészséges nemzeti öntudat iskolájaként tekint a huszárságra. Somogyi Győző festő, viselettörténész nyolcvanéves.

2022.07.05. Salföld Somogy Győző grafikus és festő Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

A kertben a tyúkól felől rókát láttunk elszaladni, ahogy jöttünk föl a házhoz. Számolt ilyesmivel, a természettel, amikor pesti értelmiségiként falura költözött?

– Az igaz, hogy Pesten születtem, de Jászapá­tiban a rokonoknál már gyerekként megtanultam, hogy élet és halál együtt jár. A teológia elvégzése után hét évig dolgoztam segédmunkásként nem éppen finom úriemberek között, és ehhez a durva, de egyenes közeghez sokkal inkább vonzódtam, mint az irodista világhoz. Megedződtem. 

Amikor a hetvenes években idejöttünk, és az első kakasnak el kellett vágni a nyakát, szó nélkül tettem, igaz, hogy hozzávágtam a saját hüvelykujjamat, mondták is aztán, hogy nem a kakas vérzik… De ezek révén megtanultam, hogy semmitől, ami biológia, nem undorodom, sem vértől, sem trágyától.
– És a haláltól?
– Első éjszaka, amikor itt aludtunk, átjött a szomszédasszony, hogy meghalt az ura, és mivel nincs közeli rokon, a szomszédnak kell lemosni a halottat, és felöltöztetni. Ezzel kezdődött a salföldi életünk. Az ilyen helyzetekben én mindig nyugodt tudtam maradni. Ha a lovamat kellett eltemetni, azt is elfogadtam, eltemettük szépen, elénekeltük fölötte, hogy „Fordulj, kedves lovam, napszentület felé…”

De amikor megvadult kutyák 17 vemhes anyajuhot gyilkoltak le, az borzalmas volt, utána hetekig villámlott a szemem éjjel és nappal. Néhány sebesült juh mégis túlélte, és az egyikük már másnap megellett egy édes kisbárányt. Akkor azt mondtam, hogy túl kell ezen lépni: az élet megy tovább.
– Tiszta színekkel megfestette a főutcát, a házát, a kertet, a kertben a körtefát. A közelmúltban megjelent Krizsán András építésszel közös munkája, A Balaton-felvidék tájba simuló népi építészete bővített kiadása. Hogyan változott a falukép, fogyatkozott meg, illetve cserélődött ki a lakosság Salföldön?
– Amikor idejöttünk 1975-ben, már javában dúlt a téesz, menekült a lakosság. A falvak fejlesztését népességszámhoz kötötték, és az 1971-es Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció a magyar településállomány nyolcvan százalékát nyilvánította „funkció nélkülinek”. 

Ez a Kádár-féle falurombolás az ezer fő alatti településekre kimondta a halálos ítéletet. Az ügyesebbek már eladták a házukat, a gyerekeiket mind elküldték városra, nem is akarták bejegyezni a házvásárlásomat: „Salföld meg fog szűnni – mondták –, mit keres maga itt?!” Ennek a háznak nem volt kerítése, méteres szemét borította az udvart, a nádtető fele hiányzott, az ablakok már ki voltak szedve, hogy majd modernizálják. 

A faluban nem volt vezetékes víz, a kutak viszont elnitrátosodtak a vegyszerektől, a falu alatti homokbánya egészen a település széléig hatolt, és elszívta a vizet a kutakból. Az emberek lelkiállapota ennek megfelelően elképzelhető: a férfiak mind ittak. Ha leesett egy cserép, azt nem tették vissza, a szemetet otthagyták az udvar közepén. Salföld a dermedt összeomlás állapotában volt.

– Mégis mi tetszett meg benne?
– A falusi embereket még így – ebben az összetört állapotukban – is csodálatosnak találtam. Az első néhány évben a rendőrség ki akart tiltani a megyéből, mert nem illettünk a képbe: hogy csak úgy idejön egy művésztársaság, és föl akarja éleszteni mindazt, amit a politika föl akar számolni?! Jöttek azzal, hogy elvtársak, nem lehet ám a fejlődés kerekét megfordítani, majd megmondták: maga fordítva ül a lovon, jobban teszi, ha visszamegy Pestre. 

A feleségem, Korényi Dalma viszont azt mondta: itt fogunk élni, ezt a házat és ezt a portát tesszük legelőször rendbe. Gyönyörű volt a hely még romjaiban is, rajzoltam, gyűjtöttem a régi épületeket – beleszerettem a faluba és a népi építészetbe. Ebben a lelkesültségben mentem ki a határba, és ahogy falun én még gyerekkoromban láttam – az illatos szénát a férfi lekaszálja, az asszony összegyűjti –, megraktuk jól a szénásszekeret, felültünk a szamárfogatra, és hazahajtottunk. 

Maga volt a boldogság. Azt gondoltam, majdcsak meggondolják a menekülést a falusiak, ha látják, hogy a budapesti művész, aki még a tévében is szerepel, tervez, és télire is itt marad. De hiába mondtam nekik: ne add el a házad, azért megdolgozott a nagyapád, és még az unokád is meg fog belőle élni – egyetlen embert nem sikerült maradásra bírni. Csak azt értem el vele, hogy nem nekem adták el a földjeiket.
– A lovas emberekkel nagyobb szerencséje volt: egymásra találtak, és huszáregyesületet alapítottak. Tényleg fordítva ült a lovon?
– Ha a városi értelmiség elkezd paraszti életet élni, az önmagában is rekonstrukció. Lehet persze anakronizmusnak is nevezni, vagy hagyományőrzésnek, bár ezt a hagyományt igazából mi már nem őriztük, hanem újratanultuk a saját kárunkon. Az itteni parasztok téeszalkalmazottak voltak, féltek a lótól is. 

Mondták ugyan nekem, hogy művész úr, nem jól fogja a kaszát, nem úgy kell azt csinálni, de ha visszakérdeztem: mutassa hát meg, arra az volt a felelet: „Én már nem kaszálok!” A város felé húztak mind, én meg tudatosan el onnan, mert úgy láttam, hogy a szocialista nagyvárosban nincs nekem keresnivalóm. 

Lehetett volna, hogy mint a bika, fejjel nekirontok, és megpróbálom megdönteni a rendszert, de én inkább úgy döntöttem: létrehozunk itt egy kis földi paradicsomot, helyreállított édent, amely egy darab múlt. Egyháztörténetből doktoráltam, de egyre inkább a magyar történelem felé fordultam, így szükségképpen belefutottam a huszárságba.
– Miért szükségképpen?
– Gyerekkoromtól katonásdit játszom terepasztalon, mindig is szerettem volna lovat, és itt elérhető közelségbe került az, hogy lovat is tarthatunk. Nem értettünk hozzá, de megvettem a csikót, együtt ügyetlenkedtünk, és a saját káromon, ezerszer is leesve róla valahogy összecsiszolódtunk. 

Megkerestem a környék lovas embereit, megalakítottuk a Balaton-felvidéki Radetzky­ Huszár Egyesületet, majd rátaláltunk Remete Tamás második világháborús huszártisztre is, aki az első lovasedzést megtartotta nekünk. Büszkén kilovagoltunk a mezőre tizennyolcan, Tamás bácsi meg elordította magát középen, hogy eloszlás! Erre mi: szanaszét, ki merre látott! Nem tudtuk még akkor, mi az a lovarda, hogy az eloszlás során osztályt kell képezni, és menni körbe, egyenlő távolságra egymástól. Innen indultunk, és azóta valóban eljutottunk valameddig.
– Viselettörténészként kutatja és megrajzolta előbb a szabadságharc hadseregét, a legutóbbi, Egy ezredév hadban című könyvsorozatában pedig a Magyar Királyság katonáit. Könyvei alapján alakulnak és ruházkodnak a huszárcsapatok, amelyek az egyenruhára nem jelmezként, hanem viseletként tekintenek. A katonai hagyományőrzés további kérdéseket vet fel: hogyan használták a fegyvert, a lószerszámot, a zászlót vagy az egyenruhát az elmúlt korok vitézei? Itt helyben Somogyi Győző a kapitánya a Salföldi Kopjásoknak. Milyen eredményei vannak a történelmi rekonstrukciónak?
– Hol vagyunk már attól, hogy a sportboltban megvettük a nyerget! Arra elég hamar rájöttünk, hogy a régi magyarok nem úgy nyergeltek, és nem úgy lovagoltak, ahogyan azt a magazinok mutatják, ráadásul egyre nagyobb élményt jelentett a valóságot magát eljátszani.
A bemutatók mögött mára a katonai hagyományőrzést kiszolgáló kézművesipar áll: fegyverművesek, gombkötők, szabók, nyergesek, akik hozzánk hasonlóan törekednek a történelmi hűségre. Ez nem egyszerűen hobbi, hanem a mélyebb megismerés egyik módja, azért is hívjuk kísérleti régészetnek. Sok teória megtört már a gyakorlaton. 

Talán emlékszünk még azokra az időkre, amikor a történészek nem merték elhinni, hogy vágtában hátrafelé fordulva nyílzáport lehet bocsátani az ellenségre. A filmekben is csak álltak, és ellőttek egy-egy nyilat a színészek. De hol tart ma már a lovasíjászat, hogyan tekintenek világszerte a kopjára! A kísérleti régészet kéz a kézben jár a tudománnyal. 

Ez a játék a politikai gondolkodásunkat is tisztába tette: együtt lovagolunk egykori ellenségeinkkel, eljátszunk egy csatát, majd átöleljük egymást, megiszunk egy pohár sört, és közben egyikünk sem kényszerül föladni a nemzeti büszkeségét. Sőt mindkét fél egyre büszkébb a saját nemzetére, de ez nem támaszt közöttünk ellentétet, gyűlölködést. 

Miközben beleássuk magunkat a történelembe, megértjük a másik nemzetet, értékeljük is a teljesítményét, és persze igyekszünk az ellenfelet lepipálni. Az egészséges nemzeti öntudat iskolája a huszárság.

Névjegy  Somogyi Győző 1942. július 28-án született Budapesten. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas magyar grafikus és festő a magyar történelmi viseleteket, a népi építészetet kutatja és rajzolja. Megjelent könyvei többek közt: Magyar huszárok, Káli-medence, Magyar hősök arcképcsarnoka, Magyar királyok arcképcsarnoka, A szabadságharc katonái, Magyar hadizászlók, Mária Terézia magyar katonái.

Borítókép: Somogyi Győző festő, viselettörténész nyolcvanéves (Fotó: Kurucz Árpád)