Keserű boldogság

A boldog ember című regény nem más, mint szentenciózus, népi, metaforikus beszéd a keserű boldogságról.

A boldog ember históriájával egy nép megmaradásáért küzdő eposzát írta meg Móricz Zsigmond, a magántulajdon alatt vergődő szegénység honkeresését. Ugyanakkor a regény műfaj megújítását jelenti a szociografikus elemeket tartalmazó mű. Megírásának közvetlen indítását rokoni látogatás adta. Móricz egyik unokaöccsét, a magosligeti Papp Mihályt szerepelteti regényé­ben Joó György néven, vele beszélteti el életét. Paraszt rokona Pesten jártakor, 1932-ben – mivel munkát nem talált – elmesélte neki régi „boldog életét”, gyermekkorát és legénysorát. Sokan komolyan vették és szerintem veszik ma is a „boldog” jelzőt (Móricz nem tette idézőjelbe), mások csupán szociológiai tanulságot vontak le a regény elolvasása után. Be kell vallanom, középiskolás koromban, első alkalommal olvasva a kötetet jómagam is ezzel tettem le a könyvet: milyen boldog ember! Most azonban ismét elolvasva azt a keserűség és dühvel vegyült szánalom fogott el.

 Móricz a szegényparaszt életét és a falu nyomorát akarta bemutatni. Éppen abban áll szatírájának ereje, hogy Joó György életének első szakaszát úgy olvashatjuk, mintha hinne hőse boldogságában. Pedig a beállítás Móricz részéről irónia, amely az elbeszélő hős őszinte hitelével párosul.
Czine Mihály azt írta a regényről, hogy legfőbb és legértékesebb sajátsága a nyelvének rendkívül eredeti és ízes kifejezésmódja. Ez tükrözi a nép igazi lelkét, szikrázó humorát, minden egyes mondatában valami eredeti, egyéni vagy általános ízletességet tükröz. A főszereplő gyakran alkalmaz szóláshasonlatszerű mondatokat a képes és kifejező beszéd érdekében: „Csak úgy tomboltam velük. Mint csikó a ződ füvön.” „Aj fiam – mondta édesanyám – a lány hamar kész. Elvirágzik, mint a tavaszvirág.” „Éppen úgy kell kaszát verni tudni, mint írni meg olvasni.”A kiszolgáltatott sors aranyigazságai szentenciaszerű mondatokban, rövid, velős, igazságot kifejező mondásokban jelennek meg. „Hallgatni kell előttük [ti. a parasztoknak az úr előtt – M. K.], mert az úr úr, ha még olyan kicsi is, mint egy csű tengeri.” „A szegény ember nem készül a betegségre, mer neki nem szabad betegnek lenni, mer mingyárt pénzbe kerül, de ha megvan, akkor nem lehet ellene zúgolódni, az Isten adta, el kell azt is viselni.” „A szegény embernek nyáron kell megkeresni, amibül télen kenyerez.”
Ez a tömör beszéd gyakran elegyül a humorral: „Ha a kocsmában a tanyasiak szemtelenkedtek, azokat kihánytuk, és olyankor nem néztük, hogy puhára esnek-e.” „Fáni néném még jány korába elrúgta a patkót: gyereket kapott a szaporaszavú fiától, Csorba Marcitul.”
A szerelem kifejező mondata: „Már Etelka meg úgy viháncolt, hogy a szívem majdnem kiugrott a lajbizsebbül.” És természetesen az erotika is megjelenik, gyönyörű metaforákkal: „Olyan szép vót az a jány, hogy majdnem szikrát vetett a műhely is tűle. Még a vas is meglágyult, olyan forró vót annak a pillantása. De ű maga is olyan gyenge, olvadós vót, hogy egy cseppet se őrözte a meggyet. Megszedtem a szép fát szapora csókokkal. A felfordított kádon dőlt meg a fa szépen.”

És zárásul következzék a paraszti lét fájdalmas összegzése: „Minálunk az az igazság, hogy az ember rendesen viselje magát, az uraknak előre köszönjön, ne verekedjen, ne lopjon, hibát ne tegyen, akkor neki se lesz semmi baja. Egyéb igazság nem kell, mi vallásigazságba vagyunk. Nekünk a pap minden vasárnap prédikál, mi nem járunk szakszervezetbe, nem olvasunk újságot. Nekünk a kis faluba úgy kell élni, hogy egyáltalán hiba ne legyen. Én szegény ember vagyok, nekem jól kell tudni szántani, vetni, kaszát kalapálni, aratni, egyszóval minden mezei munkát. Mi nem okoskodunk, hanem élünk szépen, békességbe.”
A boldog ember című regény nem más, mint szentenciózus, népi, metaforikus beszéd a keserű boldogságról.

Borítókép: Móricz Zsigmond (Forrás: Fortepan)