A háborúba ájult világ

„Oda jutottunk, hogy jegyre adják a kenyeret, téli tüzelő után szaladgál az ember, én meg zacskóból krumplit eszem a körúton.”

Valaki azt írta a Vasárnapi újságban – olyan latinos neve van -, hogy nekünk, ha egy középkorú magyar leírja azt a szót, hogy háború, az annyi, mintha azt írná, hogy Új-Zéland. Tudja, hogy létezik, de mi köze hozzá?

Hamar közünk lett hozzá. Az oroszok a Kárpátokig nyomultak, a nyakunkon vannak. Még a végén Erdély odavész! A hitszegő olaszokkal meg állóháborúba keveredtünk. A gazdaság romokban.

Oda jutottunk, hogy jegyre adják a kenyeret, téli tüzelő után szaladgál az ember, én meg zacskóból krumplit eszem a körúton. Már nem is szégyellem. A fizetésem felét éri a békebelinek. Béremelés? Örülhetek, ha nem csökkentenek, vagy nem adják ki az utamat, hogy alá’szolgája, mehet, amerre lát.

Mikor bevezették a hadikölcsönt, én is jegyeztem száz korona erejéig, ne mondja senki rám, hogy nem vagyok hazafi. Őszintén szólva, jónak ígérkezett az öt százalékos kamat, csak éppen ötven százalékos lett az infláció. Ma már nem jegyeznék. Nincs miből. Igaz, a száz korona is lassan egy zacskó sült krumpli árát éri. A női utcaseprőket meg postásokat lassan megszokjuk, de tudják, kit láttam a minap? Egy faros-bögyös kéményseprőnőt. Megcsavartam a gombomat az álmélkodástól.

Otthon a cselédnek fel kellett mondanunk, elő se merem hozni, de ha így megy tovább, elkerülhetetlen lesz, hogy rosszabb környéken kisebb lakásba költözzünk. Tele van a város koldusokkal, itt a körúton népkonyhák előtt állnak sorba egy tál levesért. Mostmár kerülöm az ismerősöket is, mert nem telik el hét, hogy ne gyászolná valamelyik a fronton hősi halált halt rokonát. Korábban örömmel vártuk a postást, most rettegünk, ha ránk csönget.

Mit tudnak ezek a pöffeszkedő városi hólyagok? Azt hiszik, mi minden nap húst eszünk. Húsz évig jártam a fonott puttonyommal a Haller utcai piacra. Ma már csak pityókát árulok, amíg el nem zavar a rendőr. A nincsből nem tudok piacozni. Nagyra voltak a háborújukkal. Kiöltöztek, masíroztak a körúton, beszédeket tartottak. Odahaza, a falu gyászba borult. Tudtuk azonnal, hogy vágóhídra viszik a magyar parasztot. Nekem a kisebbik fiam és a bátyám már odavan. Eltemetni se tudjuk őket tisztességgel, közös sírban fekszenek, valahol talján földön. Az asszonyok magukat fogják be a hámba, hogy learassanak, mert az embereink a fronton vannak. Elrendelték a kötelező beszolgáltatást, azt a keveset is csendőrrel vitték el a háztól, amit télire félretettünk. Azt mondták pár hét, és véget ér. Figyeljék meg a nagyságos urak, évekig el fog tartani a háborújuk, és jó ég tudja, mi jön még azután.

Borítókép forrása: Fortepan