A háborúba ájult világ

„Oda jutottunk, hogy jegyre adják a kenyeret, téli tüzelő után szaladgál az ember, én meg zacskóból krumplit eszem a körúton.”

GAZSÓ L. FERENC
2022. 07. 19. 10:55
null
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Adjon öt szép gesztenyét, jóasszony!

– Viccel velem az úr, szelíd gesztenyének híre, hamva sincs.

– Tudom én, hogy otthon van maguknak egy zsákkal, a városi ember meg dögöljön éhen.

– Jönne el hozzánk a nagyságos úr, meglátná, hogy üres a padlás. Jó, ha pityóka kerül az asztalra.

– Múlt héten még kifli krumplit árult. Hova lett?

– Hova lett volna? Elfogyott. Csak ez maradt, a góliát.

– Ez magának góliát? Inkább törpekrumplinak mondanám. Adjon hármat, de a nagyobbakból ám!

Fene essen ebbe a francos háborúba! Falun biztos könnyebb, ott legalább van elég élelem. Mostmár Tisza István is azt mondja, hogy a végsőkig ki kell tartani. Pedig az elején még vonakodott őkelme, mikor nem tagadom, én is felbuzdultam. A hadüzenet hallatára az utcára tódultunk, éljen a háború! A kávéházban még a cigány is hazafias dalokat húzott. Díszvacsorákon búcsúztattuk a bevonulókat. Öles plakáton imádkozott a király:

mindent megfontoltam, mindent meggondoltam, a szerbek pimaszsága miatt lépjünk a tettek mezejére!

Dezső kollégát, a hivatalból azzal küldtük a frontra abban a csinos, csukaszürke mundérjában, hogy Vilmos császár is megmondta, mire lehullanak a falevelek… Azt harsogja a rádió, sulykolják belénk a lapok, hogy mindenkinek ki kell vennie a részét a háborús erőfeszítésekből. Mivel nem vagyok hadra fogható, jelentkeztem az Önkéntes Őrsereghez. Hetente egyszer éjjel a főpostán őrzöm az egyik lejáratot. Eleinte kihúztam magam, mégiscsak teszek valamit a győzelemért, ami nem maradhat el. Most már, hogy sötétedés után fosztogató bandák járják a várost, hajlok rá, hogy hallgassak a feleségemre, és asztmámra való hivatkozással letegyem a szolgálatot.

Valaki azt írta a Vasárnapi újságban – olyan latinos neve van -, hogy nekünk, ha egy középkorú magyar leírja azt a szót, hogy háború, az annyi, mintha azt írná, hogy Új-Zéland. Tudja, hogy létezik, de mi köze hozzá?

Hamar közünk lett hozzá. Az oroszok a Kárpátokig nyomultak, a nyakunkon vannak. Még a végén Erdély odavész! A hitszegő olaszokkal meg állóháborúba keveredtünk. A gazdaság romokban.

Oda jutottunk, hogy jegyre adják a kenyeret, téli tüzelő után szaladgál az ember, én meg zacskóból krumplit eszem a körúton. Már nem is szégyellem. A fizetésem felét éri a békebelinek. Béremelés? Örülhetek, ha nem csökkentenek, vagy nem adják ki az utamat, hogy alá’szolgája, mehet, amerre lát.

Mikor bevezették a hadikölcsönt, én is jegyeztem száz korona erejéig, ne mondja senki rám, hogy nem vagyok hazafi. Őszintén szólva, jónak ígérkezett az öt százalékos kamat, csak éppen ötven százalékos lett az infláció. Ma már nem jegyeznék. Nincs miből. Igaz, a száz korona is lassan egy zacskó sült krumpli árát éri. A női utcaseprőket meg postásokat lassan megszokjuk, de tudják, kit láttam a minap? Egy faros-bögyös kéményseprőnőt. Megcsavartam a gombomat az álmélkodástól.

Otthon a cselédnek fel kellett mondanunk, elő se merem hozni, de ha így megy tovább, elkerülhetetlen lesz, hogy rosszabb környéken kisebb lakásba költözzünk. Tele van a város koldusokkal, itt a körúton népkonyhák előtt állnak sorba egy tál levesért. Mostmár kerülöm az ismerősöket is, mert nem telik el hét, hogy ne gyászolná valamelyik a fronton hősi halált halt rokonát. Korábban örömmel vártuk a postást, most rettegünk, ha ránk csönget.

Mit tudnak ezek a pöffeszkedő városi hólyagok? Azt hiszik, mi minden nap húst eszünk. Húsz évig jártam a fonott puttonyommal a Haller utcai piacra. Ma már csak pityókát árulok, amíg el nem zavar a rendőr. A nincsből nem tudok piacozni. Nagyra voltak a háborújukkal. Kiöltöztek, masíroztak a körúton, beszédeket tartottak. Odahaza, a falu gyászba borult. Tudtuk azonnal, hogy vágóhídra viszik a magyar parasztot. Nekem a kisebbik fiam és a bátyám már odavan. Eltemetni se tudjuk őket tisztességgel, közös sírban fekszenek, valahol talján földön. Az asszonyok magukat fogják be a hámba, hogy learassanak, mert az embereink a fronton vannak. Elrendelték a kötelező beszolgáltatást, azt a keveset is csendőrrel vitték el a háztól, amit télire félretettünk. Azt mondták pár hét, és véget ér. Figyeljék meg a nagyságos urak, évekig el fog tartani a háborújuk, és jó ég tudja, mi jön még azután.

Borítókép forrása: Fortepan

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.