Pityummal végre révbe értem. Elvett. Jómódú maszek fogtechnikus, saját laborral. De biz’ Isten, engem csak az érdekelt, hogy összestimmeljünk. Pityuval hatvanhatban keltünk egybe. Társaságban tévén néztük a táncdalfesztivált, sose felejtem el, mikor Kovács Kati nyakán dagadtak az erek, úgy énekelte, hogy „nem leszek a játékszered”, Pityu átkarolta a derekam. Mi tagadás, még aznap éjjel egymáséi lettünk, a vendéglátók fürdőszobájában. Nem vagyok az a típus, de az élet sok mindent kihoz az emberből. Néha voltak vitáink, én gyereket akartam, mondogattam neki, te Pityu, most van itt az idő, hisz már a gyest is bevezették. Pityu féltette a kényelmes, megszokott életét. Ennek ellenére úgy éltünk, mint egy galambpár, irigyeltek az emberek. Egy baj volt, a motor. Pityu kamaszkora óta motorozott, egyszer megcsúszott a hegyi úton, bele az árokba, azonnal a nyakát törte. Állítólag nem szenvedett.
Ott maradtam özvegyen. Akadt még egy-két rövidebb kapcsolatom, de inkább csak futólag, mert leterített a gyász.
Gyanakvó lettem. Pityu után kisebb vagyont örököltem, mindenkiben azt figyeltem, hogy csak a pénzemért szeret, vagy amúgy is. Kálmán szerkesztő volt valami lapnál. Irodalmi. Állandóan olvasott. És olyanokat tudott mondani két Lánchíd konyak után, hogy majd’ leszakadt a csillár. A szava járása volt, hogy ez itt egy gulyáskommunizmus. Mi köze van a marhagulyásnak a kommunizmushoz? Kettős beszédről, áthallásról hadováltak a barátaival, olyanokat mondott, hogy itt csak a sorok között lehet írni. Mindezt az én két szoba-hallos, összkomfortos lakásomban. Naná, hogy kitettem őket, diliházat nem nyitok a hülyéknek.
Fortepan-történetek
