„Mélységes mély a múltnak kútja.” Barátom, micsoda mondat! Nem vagyok irodalmár, csak habzsolom a jó könyveket, valósággal beléjük bújok, ez az én túlélési technikám. Kereskedőnek neveltek, mint szinte mindenkit a családban. Pedig nagypapám, a cégalapító Holzer Simon még úriszabóként kezdte, igaz nem mindennapi üzleti érzékkel, mert amint tehette, megnyitotta a Holzer szabóságot és konfekció üzletet éppen itt, az áruházunk helyén. Apám abban az évben születetett, 1895-ben konfekciót árulni a kényes dámáknak a pesti belvárosban, nagy megészségre vallott.
Kovacsevics – illetve akkor már – Nagykovácsy Milenó, a dúsgazdag mágnás 1931-ben vásárolta meg a családtól a divatos áruházat. Apám szolgálataira igényt tartott, és mikor kikerültem az iskolából, nekem sem kellett ajánló levél, elég volt a nevem a fölvételhez.
Túléltünk mindent, kezdtünk talpra állni, mikor jöttek a kommunisták. Csákánnyal a kézben láttak neki az átalakításnak. A földszinten azonnal szétverték a keleties díszítő elemeket. A fejlődés nem állt meg, pár hét múlva az áruválasztékunk egy vegyes kereskedésre hasonlított. Neonnal írták fel a homlokzatra új nevünket: Úttörő Áruház, a labdát kergető neon fiúcskával.
Negyvennyolc nagypéntekén bírták összehívni a megbízható elvtársakat, akiknek Gerő Ernő kihirdette: történelmi feladatuk az államosítás, a burzsujok elzavarása. Ezt a köpcös cipőfelsőrész készítőtől tudtuk meg, az új igazgatótól, aki bejelentette, hogy mostantól más világ lesz. Nekem megüzente, hogy tudja, kiféle vagyok, figyeltetni fog, és az első gyanús jelre utcára tesz. Áthelyeztek raktárosnak a cipőosztályra.
Kétszáz éven át talpon maradt vállalatok, a Goldberger, a Mauthner, a Wolfner tűntek el szinte nyomtalanul.
Nem sokra rá Rákosi pártelső gyújtó hangú beszédet mondott. Este halljuk a rádióból, hogy mekkora munkasiker az államosítás. Egyes munkásból lett igazgatóknak azonban nincs szívük, bátorságuk, hogy a szocializmus végső győzelme érdekében szükséges fegyelmet megteremtsék, helyette eltűrik a bratyi szellem burjánzását a munka frontján.
Egy hét se telt el, a köpcös nyomtalanul eltűnt, és megérkezett a helyére Korhelyi elvtárs, a munkásmozgalom régi harcosa, hogy maradandó nyomot hagyjon mindannyiunkban. Ő aztán nem bratyizott, le se járt közénk. A rettegő fullajtárjain keresztül üzent és intézkedett, amint fentről utasítást kapott. Korhelyi eredetileg vaskohász volt, pár napig megtartotta a régi főmérnököt, aki órákig ült nála, hogy megpróbálja elmagyarázni, hogyan működik egy áruház. A következő hétfőn két bőrkabátos az irodájából vitte el a főmérnököt. Korhelyi úgy döntött, hogy mindent tud, és a csicskákon keresztül hozzálátott az átszervezéshez. Meghirdette bevált munkamódszerét: féljenek a beosztottak, egymást is figyelje mindenki, az állandó bizonytalanság a legjobb fegyelmező erő. Nem véletlenül került az Úttörő Áruház igazgatói székébe, előtte a Szikra Nyomda élén töltött hónapok során már bizonyított: keménykezű vezető, az a típus, akit Rákosi elvtárs annyit emleget.
A játékosztályról valaki egyszer járt az irodájában, tőle tudom, hogy bekeretezve függött a falon a jelmondata: „Nekem közösségben dolgozni annyit jelent, hogy egyre többen csinálják azt, ami én mondok.”
Korhelyi nem kímélte magát, bár továbbra is életünk szinte láthatatlan része volt, valósággal beköltözött az áruházba. Innen vitték el a mentők, mikor megütötte a guta. Mondtam a kartársaknak, mikor híre jött, hogy túlélte, ki tudja, a halál közeli állapot sok embert megváltoztatott már. Másokat igen, de nem Korhelyit. Mikor visszatért a lábadozásból, lázas
leépítésbe kezdett, mert kórházi ágyán kiszámolta, hogy túl sok itt a gyanús, régi kereskedő elem. Így kerültem utcára én is, legalább véget ért a rettegés.
X
Molyolok a padláson, egyszer csak kezembe akad egy ütött-kopott tábla. Fura szöveg: „Nekem közösségben dolgozni annyit jelent, hogy egyre többen csinálják azt, amit én mondok.” Öregapádé – világosított fel apám.
– Kemény ember volt, de tudta, mitől döglik a légy. Ha valaki negyven éven át mindig vezető valahol, az nem lehet véletlen, fiam. Nézegetem, elég ocsmány szövegnek tűnik. De ha ezen múlik a siker, én is megpróbálhatom.
Borítókép: Szabadszállás, nagygyűlés a Városháza előtt. 1949. (Adományozó: Fortepan/Kovács Márton Ernő)
