Egy kisember meghasonlása

Tessék nézni ezt a vörös csillagosat, a babérkoszorúval, ez a Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérem.

Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

A hetvenes években volt a fénykorszak. Mi is beköltöztünk a lakótelepre. Tágas, barátságos, 59 négyzetméter, ráadásul összkomfort.

 Gondolhatja, micsoda öröm volt a közös vécés, körfolyosós bérház után. Fizetéskor meghívtam egy körre a szaktársakat a Csülökbe, még nótáztunk is. Azt mondták, megérdemled, Béci, tőrőlmetszett újpesti proletár vagy, aki megfogja a munka végét, és nem ismeri a selejtet. Igaz, már az apám is az Egyesült Izzóban dolgozott. Adta magát, hogy az ipari iskola után mi is ott kezdjünk a bátyámmal. Munkásdinasztia. Abban az időben nem volt ritkaság, mégis rólunk cikkezett az üzemi lap, mert olyan brigádban dolgoztunk, ahonnan exportra ment a termék. Nemcsak a Szovjetunióba, néha még nyugatra is.

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Hetvennégyben a Dózsa zsinórban hetedszer nyerte meg a bajnokságot, üvöltöttük a Megyeri úti stadionban, hogy „Táncolj, Törő!”. Törőcsik az utolsó futballzseni volt idehaza, érte járt meccsre az ember. De az az év nem csak erről nevezetes. 

Haszonbérparcellákat osztott a tanács Újpest határában, Farkaserdőn. Mi is beneveztünk, az izzós élmunkások előnyt élveztek, részletekben vonták a díjat a fizetésünkből.

 Mai napig ez a tenyérnyi kert a mindenem. Kijárok, elbütykölgetek, hallgatom a csöndet esténként.
Egyszer, még korábban, ki akartak nevezni csoportvezetőnek. Nem vállaltam, arra hivatkoztam, hogy jöjjenek a fiatalok. Valójában nagy felelősség, kis pénz. Inkább fusiztam meló után. Elterjedt az utcában, hogy Bécinek aranykeze van, mindent megjavít. Kérdőre vontak a pártban, mondom nekik, elvtársak, ez is társadalmilag hasznos munka. 

Elsőként iratkozom fel a kommunista szombatokra, a munkásőrszázadban becsülettel helytállok ötvenhét óta. Mi kell még? Erre elhallgattak.

Most, hogy bejött a világútlevél, a gyerekek piszkálnak, utazni akarnak. Egyetemre menni, büdös már a munkásélet nekik. Menjenek csak, én maradok. 
Nekem Újpest a Párizsom. Komolyan mondom. Sugárutunk is van, Eiffel-torony helyett pedig ott a víztorony, az is elég magas. Az Állami Áruházban mindent megkapok, nincsenek nagy igényeim. Mondtam nekik eleget, hogy a kisember maradjon kisember, mert ha felkapaszkodik az uborkafára, onnan nagyon pofára lehet esni. De ezeknek beszélhet az ember. 

Nem lesz jó vége, higgye el az elvtárs, bár addig úgysem fajulhat a dolog, hogy betörjön hozzánk a kapitalizmus, ahol ember embernek farkasa.

*

Nyolcvanéves lett a nagyfater, agyaltunk a húgommal, hogy mivel lepjük meg, mert olyan igénytelen. Mindig a kitüntetéseit mutogatja. Fölmentünk a Vaterára. Óriási a választék. Online megvehető szinte minden. Na, mondom, ne kicsinyeskedjünk. Rendeltem egy Szocialista Hazáért Érdemrendet. Nem volt olcsó, de kifogtam egy akciót, húsz százalék kedvezmény.

A húgom meg rátalált a Szocialista Munka Hőse plecsnire. Az valamivel többe került, végül elfeleztük a költségeket.
Visszük boldogan, díszdobozban az öregnek. Elsötétül a tekintete. Mit képzeltek?! Mi vagyok én? Vásári kintornás, akire ráaggathatjátok mások érdemrendjeit? Hol szereztétek? Hát idáig süllyedt a világ, hogy pénzért adják-veszik az elismerést? Tudjátok ti, mekkora dolog volt, ha valaki megkapta a Szoc­hazáért jelvényt? A kölkét fölvették az egyetemre, akkor is, ha hülye volt.
 

Megmondtam előre, nem lesz jó vége, ha beüt a kapitalizmus. Megnézhetjük magunkat.

Borítókép: Munkás a kitüntetéseivel, 1987 (Fotó: Fortepan/Urbán Tamás)