A gombozás fénykora

Magyar bajnoki döntőket rendeztünk délutánonként, ahol általában a Fradi vagy az MTK nyert, időnként Gyarmati kedvenc csapata, az Újpest.

Gazsó L. Ferenc
2023. 02. 19. 21:29
Gombfocizó fiúk, 1929. Adományozó: Fortepan/Fóris Gábor, Vastagh Miklós hagyatéka Fotó: Fortepan/Fóris Gábor, Vastagh Miklós hagyatéka
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Gombfocilázban égtünk a polgáriban. Zajlottak az osztálybajnokságok, de mi hárman, Kisházyval és Gyarmatival a magunk külön világában éltünk. Az ígéretes gombokat képesek voltunk lelopni a kabátokról, hogy aztán odahaza reszeljük, csiszoljuk, mert a jó gombról kiismerhetetlenül pattant a labda. Egyszer még Szalóky tanár úr felöltőjéről is lemetszettem egy kapusnak való, jókora felső gombot.

Magyar bajnoki döntőket rendeztünk délutánonként, ahol általában a Fradi vagy az MTK nyert, időnként Gyarmati kedvenc csapata, az Újpest. Képzeletünk a Közép-európai Kupa fináléjába is elröpített. Sorshúzással határoztunk arról, hogy ki legyen a magyar csapattal, ahol a kőkemény Fogl fivérek alkották a védelmet, Lázár – a Tanár úr -, Sárosi doktor és a legnagyobb ász, Orth György ontotta a gólokat, akárcsak az igazi meccseken a húszas évek végén, a mi gombfocista fénykorunkban.

Eleinte hetente kétszer, miután édesapa az ebéd és a kötelező szieszta után visszatért a hivatalba, édesanya pedig ötórai teára vagy fogyókúrapartira indult, a nagy ebédlőasztalunkon mentek a meccsek. Irma, a cselédlány falazott nekünk, hiszen az összecsapások maradandó nyomot hagytak a politúron. Szerencsére a díszes abrosz ápolt és eltakart.

A harmincas évek elején beütött a gazdasági válság. Szüleim nem hitték, hogy a fekete csütörtök, amikor az amerikai mágnások és kijáróik sorra csődöt jelentettek, hozzánk is elér. Előbb a cselédlány tűnt el az életünkből, később az ebédlőasztal is. Beszorultak a mérkőzéseink Gyarmatiék konyhájába, a szerény méretű étkezőasztalra.

Édesapa világéletében büszke volt arra, hogy a Magyar Királyi Posta tanácsosa. Biztos előmenetel, komoly jövedelem, nyugdíjas állás. Mindig mondta, tanulj, Karcsi, hogy a nyomdokomba léphess. Szemében a közhivatali karrierrel legfeljebb a tisztikari ért fel. Nagyságos úrnak szólították továbbra is, de a fényes előmenetelből túlélőprogram lett. Szüleim egyre nehezebben tudták megőrizni a látszatot, hogy valamelyest lépést tartsanak az úri középosztállyal. Időközben nemcsak Irmáról és az ebédlőasztalról kellett lemondanunk, hanem a Magyar utcai ötszobás lakásról is. Szerényebbre, szűkösebbre cseréltük. Még szerencse, hogy ott volt a családi örökség, az ódon kúria Somogyban és hozzá az ötven hold, haszonbérbe kiadva. Abból jött a pótlás, amit húgommal a taníttatásunkra fordítottak.

Csak a gombfoci volt a régi, szinte beletemetkeztünk a rangadók izzó hangulatába. Sportlapot indítottunk, egyetlen példányban, ahol táblázatokat, tudósításokat közöltünk, és megszólaltattuk a legnagyobbakat. Rendszeresek voltak a börzék, ahol cserélgettük a játékosokat.

Érettségi után a műegyetemre mentem, diplomával a kezemben egy jónevű pesti irodában helyezkedtem el, ipari objektumokat terveztünk. Édesapa megadóan fogadta a sorsom alakulását, addigra összetört benne a közhivatalnok mítosza. A papírt is ő szerezte, amivel sikerült megúsznom a frontszolgálatot, mondván, hogy stratégiai jelentőségű feladatom van a hátországban. Valami régi tartozást hajtott be ezzel egy befolyásos ismerősénél.

Nem érte meg, mikor a kommunisták mindenünket elvették, és kitelepítettek bennünket a Hortobágyra. Édesanya ötvenhat után, a kádári megtorlások idején követte.

Miért maradtam itthon? Akkoriban hallottam a pesti viccet: nyilván kalandvágyból. Nem tudtam nevetni rajta.

Gombfocizó fiúk, 1929. Adományozó: Fortepan/Fóris Gábor, Vastagh Miklós hagyatéka
Gombfocizó fiúk, 1929. Fotó: Fortepan/Fóris Gábor, Vastagh Miklós hagyatéka

Régi iratokat kerestem a padláson a kárpótlásijegy-igényléshez, amire egyébként hosszas utánajárással nevetséges, megalázó összeget kaptunk. 

Megtaláltam viszont anyám kiszuperált ékszerdobozában a gombfocikészletemet. Kisházy meghalt a háborúban, Gyarmati megmaradt, a bal lábát csonkolták. Elhívtam egy partira, mint a régi időkben.

 A megkopott gombok alig csúsztak a fényesre vikszelt asztalon. Kiment a kezünkből az érzék, félóra erőlködés után hagytuk a fenébe az egészet.

A gombokat később az unokámnak adtam. Értetlenül nézett rám: Papa, ti ilyenekkel játszottatok? Unottan félretolta, és folytatta laptopján a virtuális meccset, Brazília és Argentína játszott éppen. Sebesen forgatta a joystickját, csodás cselekre késztetve a latin-amerikai sztárokat. A gombkészletet nem volt szívem kidobni. Eltettem a többi, használhatatlan kacat mellé.

Borítókép: Gombfocizó fiúk, 1929 (Fotó:Adományozó: Fortepan/Fóris Gábor, Vastagh Miklós hagyatéka)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.