Kiállítás nyílt Kunszentmártonban a kitelepítettek és a kuláknak bélyegzett parasztgazdák együttéléséről

Tizenötezer embert deportáltak a fővárosból Szolnok, Heves, Borsod, Szatmár és más kelet-magyarországi megyékbe 1951 nyarán. A hatalom ­remek ingatlanokat szerzett ezzel az akcióval, ráadásul össze akarta ugrasztani a kitelepítetteket az addigra már szintén ellehetetlenített, kuláknak bélyegzett parasztgazdákkal. Hogy ez sikerült-e, arra választ kaphatunk a Meghurcoltak című állandó kiállításon. A tárlatot Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága vezetője nyitotta meg csütörtökön a kunszentmártoni kaszinóban.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA Forrás: családi archívum

Tudott a meghurcoltatásukról. Kutatási eredményeinek közzétételével nagymértékben hozzájárul a családtörténetek megismeréséhez, feldolgozásához. A professzor a „Köttön Vezér” Honismereti, Hagyományőrző és Városvédő Egyesület vezetőjeként állandó kiállítást rendezett Meghurcoltak címmel a kunszentmártoni kaszinóban.

Már a helyszín is szimbolikus. A második világháború után az úri kaszinó volt városi könyvtár, rajziskola és bútorraktár, az épület állapotának romlása jelképezi azt a társadalmi réteget, amelyet az újonnan berendezkedő hatalom 1948-ra megsemmisített. 

Részben fizikailag, de egzisztenciálisan maradéktalanul, amikor az osztályellenségnek minősített személyeknek elvette az állását, nyugdíját, házát. Jöttek helyükbe pártfunkcionáriusok. 

A hivatalokba idegeneket helyeztek, akik személyes kötődések híján „kellőképpen” szigorúan bántak a helyiekkel. Vezető szerepkörbe került az a tanulatlan réteg is, amelynek képviselői a – helyesírási hibáktól hemzsegő – tanácsi jegyzőkönyvekből is felismerhetők. Írni-olvasni alig tudtak. 

A korabeli vicc szerint a párttitkár diktál a titkárnőjének: „Pártgyűlést hívunk össze kedden délután négyre.” A titkárnő közbeszól: „Titkár elvtárs, a keddet hány d-vel írjuk?” A párttitkár elgondolkodik: „Tudja mit? Írja csütörtökre!”

Politikai tisztogatás

– Sok megemlékezést végigültem, mire megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy nem fogom elszakítani a helyi gyökerektől a Meghurcoltak című kiállítás anyagát. Itteni történeteket mondok el és kapcsolok a korhoz, a tágabb társadalomtörténeti folyamatokhoz. 

Így alakulhat ki kötődés, így válik a látogató történetévé az, ami a szüleinkkel, nagyszüleinkkel megesett – magyarázza a kiállítás kurátora. – A politikai tisztogatás a település közigazgatási vezetőinek és értelmiségi rétegének az ellehetetlenítésével kezdődött.

A polgári iskola igazgatóját internálták, kényszerlakhelyre telepítették, és a szabadulása után sem ismerték el a tanári működését: kazincbarcikai gyárépítésen dolgozott, hogy a nyugdíjhoz szükséges tíz év munkaviszonyt megszerezze. 

Nagyapámat személyes bosszúból a közjegyzőségből eltávolították, kitelepítették. Családtörténetem is megerősítette, hogy konkrét életekről, emberi sorsokról van szó, amelyekről már csak azért is szükséges megemlékezni, mert Kunszentmártonban több ezren a saját bőrükön megtapasztalták, milyen az, amikor ellehetetlenítik az embert. 

Családi körben állandó téma volt, kitől mit vettek el – földet, házat –, és ki költözött el az állandó vegzálások miatt az erőltetett iparosítással épülő nagyvárosokba. A legszomorúbb, hogy a kommunista diktatúra éppen azt a réteget űzte el a szülőföldjéről, amelyik korábban a helyi közösséget fenntartotta.

Kunszentmárton a Nagykunság legdélibb városa, a település gyökerei visszanyúlnak a XIII. századig, amikor IV. Béla a tatárok elől menekülő kunokat befogadta, és letelepítette a Tiszántúlon. A helyi monda szerint Köttön, a kunok vitéz fejedelme az ellenséggel vívott küzdelemben veszítette életét.

Temetésén a katonái egy-egy süveg földet szórtak a holttestére, így keletkezett a település határában fekvő Köttön-halom, a térség legmagasabb kunhalma. A kunszentmártoniak mégis jászok, mert a török hódoltság idején pusztává lett vidéket a Jászságból – elsősorban Jászapátiból – beköltözöttek alapították újra 1717 és 1719 között. 

Ebből fakad az is, hogy a hat nagykun város közül az egyetlen Kunszentmárton, amely többségében római katolikus felekezetű. A leszármazottak számontartják alapító őseiket, büszkék arra is, hogy felmenőik 1745-ben megváltották, pénzért visszaszerezték a török háború után elvesztett kiváltságaikat. 

A redemptio, vagyis az önmegváltás erősítette a helyi gazdaöntudatot, a föld és a haza iránti szeretetet. Ezek alakították a táj szülötteinek öntudatát – és alakítják ma is –, ezt a nemzeti érzelmű réteget akarta megsemmisíteni a Rákosi-rendszer.

„Hogy értsenek a szóból”

– Kulákok nem voltak, ahogy boszorkányok sincsenek – állítja Barna Gábor –, a hatalom minősítette így a bérmunkást alkalmazó parasztgazdákat. Intézményesített üldözésük 1948 nyarán, Rákosi beszédével indul el. 

Barna Gábor néprajzkutató Fotó: Teknős Miklós

Elsősorban beadásokkal: 25 hold és 350 aranykorona jövedelem után megemelt beszolgáltatási kvótákkal sújtották a kuláknak, korabeli pártos szóhasználattal „kizsákmányoló zsírosparasztnak” bélyegzetteket. 

A cél az volt, hogy szovjet mintára termelőszövetkezetbe kényszerítsék a parasztságot. Két-három év kellett, hogy az a réteg, amely az őseitől örökölte és generációk óta művelte, kuláklistára kerülve elkezdje felajánlani a földjét az államnak. 

Blazovich Iván kitelepített és a kunszentmártoni Devánszki Erzsébet esküvői képe, 1954 Fotó: Családi archívum

Önként, ingyen lemondott a birtokáról, csak azért, hogy a napi vegzálást, a fizikai bántalmazásokat, a gyerekein esett sérelmeket elkerülje.

Ekkorra már a bankszektort, az ipart, a kereskedelmet államosították – aki segéddel dolgozott, azt szintén kizsákmányolónak: kereskedő vagy iparos kuláknak minősítették –, és egymás után kerültek a párt kezébe a földterületek is. 

Ha a felajánlás nem ment szép szóval, akkor fizikai és lelki erőszakot alkalmaztak. Visszaemlékezők elmondják: az édesapjukat akár hetente bevitték a rendőrségre, és jól megverték, hogy „értsen a szóból”. 

Az üldözés hatására öngyilkosságok is történtek, voltak, akik nem bírták elviselni az állandó megalázást, és felakasztották magukat.

A parasztpolgárok tekintélye

– A rendszer durvasága annak is betudható, hogy a földtulajdonosok okszerűen, racionálisan gazdálkodtak, sokan közülük polgárosultak, agrárakadémiát végeztek. Itt, a mi térségünkben főleg Pallagra jártak a debreceni gazdasági akadémiára vagy ezüst- és aranykalászos gazdatanfolyamokra – meséli a kurátor. 

– Ezeknek a parasztpolgároknak tekintélyük volt. Kunszentmártonban és a többi alföldi mezővárosban is ez a réteg tartotta fenn a helyi közösséget adományaival, az egyházat éppúgy, mint a helyi egyesületeket. 

Gyerekeiket taníttatták, az első kunszentmártoni női orvos, Szabó Margit is gazdacsaládból származott – jól ismertem, Doktor Margitnak hívtuk –, buzgó katolikus volt. Nagyon szép visszaemlékezések szólnak róla, mert ingyen gyógyította a kuláknak bélyegzett és a Budapestről kitelepített családokat is az ötvenes években. Még az ágyneműjét is szétosztotta a szerencsétlenek között. Csak azért nem vették el a házát, mert az elvtársakat is ő gyógyította, és amikor megkérdezték tőle, hogy mivel tartoznak, csak annyit kért: legalább hagyjanak meg a házamban.

A diktatúrák sajátja, hogy egyeseket megtesz bűnbaknak. A Rákosi-rendszer idején a félelem begyűrűzött az egész társadalomba, alig volt már olyan réteg, amely kimaradt volna az üldöztetésből. 

1951-ben mintegy tizenötezer embert vonatra raktak, és deportáltak budapesti lakásából. Ezzel az akcióval az új kommunista elit megszerezte magának a legjobb fővárosi ingatlanokat. Barna Gábor 1991-ben a kitelepítések negyvenedik évfordulójára írt egy kis cikket a Kunszentmártonba deportált budapestiekről, az összefoglaló alig húsz családnevet tartalmazott. 

Megjelenése után a professzor kapott egy levelet Vácról, Blazovich Ivántól, aki megírta, hogy fiatalemberként szüleivel deportálták Kunszentmártonba – aztán onnan is házasodott –, s a cikkben lévő listát kiegészítette, háromszorosára duzzasztotta. 

A néprajztudós erre tovább kutatott: mostanra 106 családnál tart. Számításai szerint a szomszédos Tiszaföldvárra 117, Öcsödre 87 családot telepítettek, tehát legalább ezer személyt deportáltak a környékükre.

Binder Ottó tábornok, lovas olimpikon – Berlin, 1936 Fotó: Családi archívum

– Az világos, hogy a hatalom össze akarta ugrasztani a kitelepítetteket és a kuláknak bélyegzett családokat – mondja. – Voltak olyan gazdák, akikhez három budapesti családot költöztettek be. A legkisebb zugot is számításba vették. Kaposy Miklós, későbbi neves humorista leírja, hogy édesapjával egy teljesen ablaktalan, földes, padlásfeljárós kamrában élt. Mások az üvegezett verandán. Csakhogy a gazdák összeszorított élethelyzetükben is emberek maradtak. Megható történetek szólnak kitelepítettekhez bedobált élelmiszercsomagokról, ebédmeghívásokról. A művelt fővárosiak cserébe idegen nyelvet oktattak, a polgári családok úrilányai különféle hímzésekre tanították a helybeli lányokat. Ivanich Miklós zongoraművész orgonált a templomban, koncertet adott a kunszentmártoni gyerekeknek. A kitelepítettek azonban többségében idős emberek voltak, akiket megtört a fizikai munka. Binder Ottó egykori olimpikon a téglagyárban halt meg cipekedés közben. Itt is van eltemetve.

A leszármazottakkal készített interjúk és kisfilmek azt bizonyítják, hogy a hetven évvel ezelőtti sebek máig sem hegedtek be teljesen a Tiszazugban. Az egyik megszólaló még mindig úgy emlegeti szülei államosított portáját, hogy a „mi házunk”, a másik elmondja, hogy a nyolcvanas években(!) felállította őt a tanár, és az osztályközösség előtt rámutatott: „Te kulákgyerek vagy!” 

A föld iránti szeretet és a szakértelem azonban megmaradt. A téeszbe kényszerített szülők gyermekei, ha tehették, földközelben maradtak, s az egykori birtokot legalább részben visszaszerezték a kárpótláskor. Sokan közülük ma is gazdálkodók. A kitelepítettekben hasonló lelki és kulturális mozgatórugók működtek: kerülő utakon, de csak azért is visszatértek a szellemi életbe. Az már a mi veszteségünk, ha 56 után disszidáltak, és nem itthon, hanem külföldön futottak be karriert.

Borítókép: Aratás Kiss M. István földjén (Fotó: Családi archívum)