A magyar értelmiség körében időről időre felbukkan a reneszánsz ilyen vagy olyan olvasata. Szeretjük ezt a szellemet. A modernitást és az antikvitást, a középkort és az újkort, a testet és a lelket egyszerre látjuk benne. A kiegyezés után a nemzeti nagyságot véltük általa felfedezni, Trianon után a magyar műveltség európai horizontját láttuk a reneszánszban, a hatvanas-nyolcvanas években a modernitásban élen járó népek közé sorolhattuk magunkat általa. Hiszen, nekünk, magyaroknak is van közünk hozzá: Mátyás király, Janus Pannonius, Bonfini… Ha napestig nem is, de azért még egy darabig tudnánk folytatni a sort. És akkor most itt van Andreas Pannonius is, akiről ugyan keveset hallottunk eleddig, de akinek életműve olyan módon árnyalja a humanizmusról kialakított képünket, hogy kiderül: valóban van közünk, sőt jóval több közünk van a 15. század szellemi küzdelmeihez, mint hittük.
Az akkori idők kulturális konfliktusaiban ugyanis nemcsak pro és kontra létezett, hanem megjelent egy amolyan egyesítő nézet is, amely a tradicionális európai keresztény világképet sikeresen kapcsolta össze az humanista eszmékkel, s ennek kidolgozásában éppen a magyar Andreas Pannonius volt az egyik meghatározó szereplő.
A maga korában rendkívül nagy tekintélynek örvendő szerzetes eredetileg Hunyadi János katonája volt. 1420-ban született, ifjúságáról semmit nem tudunk, de az valószínű, hogy részt vett a Várnai ütközetben, aztán – ki tudja milyen vezekelni valói voltak – jeruzsálemi zarándoklatra indult, ahonnan már nem is tért haza. 1445-ben Velencében belépett a karthauzi rendbe, idővel rendháza vezetője lett. Úgy tűnik, Észak-Itália fontos alakjait – hercegeket, neves humanistákat, főpapokat, köztük a későbbi pápát -- személyesen ismerte, többükkel barátságot ápolt. Tagja volt annak a mozgalomnak, amely a magyar királyt akarta rávenni egy török elleni nagy keresztes hadjáratra, s valószínű, hogy ennek érdekében írta Mátyás számára az uralkodói erényeiről összeállított politikai munkáját, amely mellesleg a Corvina könyvtár egyik első kódexében maradt ránk (Könyvecske az uralkodói erényekről). A szöveg – mint arra Bene Sándor rámutatott – telis-tele van Petrarca idézetekkel, néhol teljes passzusokat másolt be a szövegbe a mi Andreasunk, ám mégsem annyit, amennyivel egy évekkel később keletkezett, újabb királytükrét teletömte. E második összefoglalót Ercole d’Este ferrarai nagyhercegnek dedikálta, akitől ugyancsak a török elleni kereszteshadjárat megindítását várta. De a politikai motivációknak ma már kevés jelentősége van, a petrarcai szellemnek annál több. A költőfejedelem ugyanis a 15. század második felében nem volt túl népszerű az itáliai, főleg nem a szellemi divatot diktáló firenzei humanisták körében. Ők a maguk világias, örömkereső humanizmusában nem-igen találtak helyet a sokszor nagyon is istenes Petrarcának. (Ne feledjük, a firenzei Platóni Akadémiának több tagja is szembe került az egyházzal! Marsilio Ficinot és Pico della Mirandolát még eretnekséggel is megvádolták. Miközben Petrarca még az alsóbb papi rendeket is fölvette.) Nos, velük is szemben fogalmazta meg a maga petrarkista gondolatait az itáliai magyar főpap.
A Szent Kristóf kolostor priorjává lett Andreas Pannonius ugyancsak jelentős könyvet írt az Énekek énekéről. A nagyszabású kommentárban a bibliai szöveg minden egyes versét Máriával hozta összefüggésbe, s ezzel nemcsak az akkortájt újra megerősödő – s majd kétszáz év múlva nekünk, magyaroknak különösen fontos – Mária-kultusz kibontakozásához járul hozzá, de lendületet adott a humanizmus keresztényi értelmezésének is, annak a szellemi irányzatnak, amely ugyan nem utasítja el az újrafelfedezett ókori eszméket, ám azoknak az európai kulturális hagyomány, jelesül a kereszténység és persze a korai reneszánsz, a petrarcai, dantei gondolkodás szellemi terében keresett helyet. Ha mai kifejezésekkel illetjük munkásságát, egészen ismerőssé válik álláspontja: elveti a radikalizmust, nem hisz a gyökeres átalakulásban, nem is tartja kívánatosnak azt. Viszont elfogadja a gondolkodás organikus változásának lehetőségét, képes meglátni az ókori és a keresztény gondolkodás kapcsolatát, egységbe tudja szervezni az újítást és a hagyományt, és bizonyára abban is hisz, hogy lehet bár mindennek a mértéke az ember, a mérés képessége talán máshonnan származik. És mindezzel, ahogy azt Bene Sándor hangsúlyozta, Andreas Pannonius a reneszánsz egyik legjelentősebb, nemzetközi megbecsültséget is szerzett magyar írója lett. S tegyük hozzá: olyan alakja az akkori humanizmus-kritikának, akivel nekünk, maiaknak is lehetne dolgunk.
Borítókép: Bene Sándor irodalomtörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető docense (Forrás: Facebook)
