– A Gribojedov orosz színház Tbiliszben. Grúziában háborús konfliktusok voltak a rendszerváltás után, de az egész térségre jellemzők az etnikai feszültségek. Hogy lehet az, hogy egy orosz színház ennyire kedvelt intézmény Grúziában? Ennyire jó a viszony a két nemzet között?
– Az ilyen kapcsolat errefelé nem ismeretlen. Gondoljunk csak arra, hány magyar nyelvű színház van Magyarország határain kívül, vagy arra, hogy az egyik legizgalmasabb magyar színház éppen Romániában van. Nálunk hasonló a helyzet. Sok orosz nyelvű nézőnk van, és most csaknem 150 ezer ukrán él Grúziában, akik mind beszélnek oroszul. Más köztársaságokból is jönnek hozzánk, és persze a grúzok közül is sokan tudnak oroszul. A nézőink külön tudják választani a nyelvet és az országot. Nem keverik össze Putyint és Puskint. Miközben oroszul nézik előadásainkat, tudják akár gyűlölni is az Orosz Birodalmat. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a Gribojedov grúz színház, de orosz nyelven játszik.
– A köpönyeg című előadás után a közönségtalálkozón is sokszor szóba került a temperamentumos grúz előadásmód. De nekem nem világos: mi a különbség az orosz színházi kultúra és a grúz színjátszás között?
– Minden országnak megvan a maga színházi formanyelve. A grúz színház kifejezőeszközei teátrálisabbak, a mi színházainkban igazi játék zajlik a színpadon, nem rejtjük véka alá, hogy ez egy előadás.
Ebben az értelemben nálunk évezredes hagyományok dominálnak, népi játékok, maskarák, alakoskodások.
Az orosz színház inkább a lélektani kérdéseket próbálja feltárni. Az orosz színházat jól jellemző legenda arról szól, hogy nagy színésznőjük, Szerafima Vasziljevna Jablocskina három percen keresztül kavargatta teáját a színpadon… Rólunk inkább az a fabula mond sokat, amely szerint Veriko Anjaparidze úgy halt meg egy jelenetben, hogy halálsikolya nyomán három nézőt is ki kellett vinni a nézőtérről infarktusgyanúval. Szóval a grúz színház harsány, színes, emocionális, temperamentumos.
– Az utóbbi időben sokszor dolgozhatott magyar színészekkel. Milyennek látja a magyar színjátszást? Más, mint a grúz? Más, mint az orosz?
– Óh, persze! Ez egy őrült színház. Tegnap láttam a Woyzeck című előadást, ahol minden mindennel összefügg, összegabalyodik. Tizenöt színész úgy viszi a saját témáját, úgy képviseli a saját karakterét, hogy ebből egy elképesztő kaleidoszkóp alakul ki. Ilyen nincs egyetlen más színházban sem, hogy több szereplő látszólag párhuzamosan létezik, és mégis létrejön egy közös produkció.
– Nyissuk ki ezt a beszélgetést a jövő felé is! A MITEM-en szombaton fogják bemutatni A kaukázusi krétakört. Úgy tudom, fiatalkorában látta a darabot, mégpedig Brecht eredeti rendezésében, és azt olvastam: nem tetszett. Miért nem?
– Minden előadás előbb vagy utóbb elveszíti a vonzerejét. A színház mindig jelen idejű. Ha egy rendezés elveszíti a kapcsolatát az idővel, és elszakad a kortól, akkor múzeumi tárggyá válik, bármilyen fontos, korszakos előadás volt valaha. A nagy előadások nem tudnak örökké létezni.
Az előadás különlegessége akkor érvényes, amikor megszületik.
Brecht rendezése valamikor zseniális lehetett, de amikor én láttam, már csak színháztörténeti emlék volt.
– A drámában háborús háttér előtt bomlik ki a történet. Ez a vonal nagyon aktuális. Fogja használni?
– Igen, természetesen. A színház mindig a mai nap szellemi, lelki táplálékát adja. A rendező tudása pont abban áll, hogy tisztában legyen azzal, miről akar beszélni a nézőkkel. Most, amikor a világot elborítják a háborúk, nem kerülhetjük ki ezt a témát. De nyilván nem háborús krónikát állítunk színpadra, hanem azt próbáljuk megmutatni, hogy az ember milyen módon nyilvánul meg a háború alatt, mi az, ami fontos, értékes az embertelenség ellenére is.
– Az ön által vezetett Liberty Theatre egyik első darabjában foglalkozott a 1992–1993-as abháziai háborúval, majd jelentős szerepet játszott 2003-ban, a rózsás forradalomban Grúziában. Miért fontos az ilyen társadalmi aktivitás? Vagy talán úgy pontosabb a kérdés: biztos, hogy mindig jól találkozik a művészi és a társadalmi küldetés?
– Nem mindig. A hétköznapi problémák nem mindig tudnak a színház témájává válni, és nem is kell erre törekedni. A színháznak nem kell versengenie a médiával. De ha a napi események igazán lényeges kérdéseket vetnek föl, akkor meg lehet próbálni a művészi megformálást. Sokféle színház van. Ha az élő színházban hiszünk, akkor arra kell törekedni, hogy ne csak a néző szemét és az értelmét, de elsősorban a szívét érintse meg az előadás. Az intellektuális tartalom, az esztétikai megformálás mellett fontos az is, hogy érzelmeket keltsen az előadás. Ebben sokszor segít egy-egy aktuális téma. Én az ilyen színház híve vagyok.
– Sokszor beszélt arról, mennyire fontosnak tartja, hogy rendezései ne az emberben rejtező rosszat, hanem a jót mutassák meg, hogy a szeretetről mondjanak valamit, mert éppen az hiányzik a mai társadalmakból. De ha hiányzik, mit használ az, ha a színház a jóra fókuszál?
– A színház missziójának mindig pozitívnak kell lennie. A rendezés veszélyes szakma, a színház veszélyes hely. A színház ugyanis tudat alatt is hat a nézőre. Ha meggondolja, az előadások felvételei nem tudják azt a mágikus hatást kelteni, mint a valóságos előadások. Azért, mert
a színház és a közönség együtt létezik, az előadás a nézők segítségével születik.
A színházban így létre jön egyfajta kollektív élmény, közös energiamező, amelyben bármilyen gondolatot közvetíteni lehet. A színház ebben az értelemben olyan, mint egy telepatikus folyamat, és ezért veszélyes is. Az alkotó embernek tehát elővigyázatosnak kell lennie. Nem szabad kárt okozni, sőt úgy hiszem, kötelessége olyat mutatni, ami javára válik az embereknek. A rendezőknek fel kell ismerniük a saját felelősségüket. Legalábbis én ebben hiszek.
Borítókép: Avtandil Varszimasvili (Fotó: Teknős Miklós)
