Avtandil Varszimasvili: A színház veszélyes hely

Világhírű rendező vendégeskedik Magyarországon. A 10. Madách Nemzetközi Színházi Találkozón rendez az egyik leghíresebb grúz színházi ember, a tbiliszi Gribojedov Állami Orosz Drámai Színház és a „Szabadság Színház” művészeti igazgatója, a Tbiliszi Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora. Budapesten A köpönyeget mutatta be a minap a grúz társulat, illetve hamarosan láthatjuk a MITEM keretei között A kaukázusi krétakört is. Avtandil Varszimasvili különleges grúz színházi szellemről, a Gribojedovról, no meg a rendezői felelősségről nyilatkozott lapunknak.

Budapest, Avtandil Varszimasvili a grúz orosz színház rendezője Fotó: Teknős Miklós

Avtandil Varszimasvili több mint hatvan színdarabot, egy filmet, négy tévéfilmet és tizennégy dokumentumfilmet rendezett (Fotó: Teknős Miklós)

– Nyissuk ki ezt a beszélgetést a jövő felé is! A MITEM-en szombaton fogják bemutatni A kaukázusi krétakört. Úgy tudom, fiatalkorában látta a darabot, mégpedig Brecht eredeti rendezésében, és azt olvastam: nem tetszett. Miért nem? 
– Minden előadás előbb vagy utóbb elveszíti a vonzerejét. A színház mindig jelen idejű. Ha egy rendezés elveszíti a kapcsolatát az idővel, és elszakad a kortól, akkor múzeumi tárggyá válik, bármilyen fontos, korszakos előadás volt valaha. A nagy előadások nem tudnak örökké létezni.

 Az előadás különlegessége akkor érvényes, amikor megszületik. 

Brecht rendezése valamikor zseniális lehetett, de amikor én láttam, már csak színháztörténeti emlék volt. 

– A drámában háborús háttér előtt bomlik ki a történet. Ez a vonal nagyon aktuális. Fogja használni?
– Igen, természetesen. A színház mindig a mai nap szellemi, lelki táplálékát adja. A rendező tudása pont abban áll, hogy tisztában legyen azzal, miről akar beszélni a nézőkkel. Most, amikor a világot elborítják a háborúk, nem kerülhetjük ki ezt a témát. De nyilván nem háborús krónikát állítunk színpadra, hanem azt próbáljuk megmutatni, hogy az ember milyen módon nyilvánul meg a háború alatt, mi az, ami fontos, értékes az embertelenség ellenére is. 

– Az ön által vezetett Liberty Theatre egyik első darabjában foglalkozott a 1992–1993-as abháziai háborúval, majd jelentős szerepet játszott 2003-ban, a rózsás forradalomban Grúziában. Miért fontos az ilyen társadalmi aktivitás? Vagy talán úgy pontosabb a kérdés: biztos, hogy mindig jól találkozik a művészi és a társadalmi küldetés?
– Nem mindig. A hétköznapi problémák nem mindig tudnak a színház témájává válni, és nem is kell erre törekedni. A színháznak nem kell versengenie a médiával. De ha a napi események igazán lényeges kérdéseket vetnek föl, akkor meg lehet próbálni a művészi megformálást. Sokféle színház van. Ha az élő színházban hiszünk, akkor arra kell törekedni, hogy ne csak a néző szemét és az értelmét, de elsősorban a szívét érintse meg az előadás. Az intellektuális tartalom, az esztétikai megformálás mellett fontos az is, hogy érzelmeket keltsen az előadás. Ebben sokszor segít egy-egy aktuális téma. Én az ilyen színház híve vagyok.

A grúz alkotó szerint a színház mindig a mai nap szellemi, lelki táplálékát adja (Fotó: Nemzeti Színház/ Eöri Szabó Zsolt)

– Sokszor beszélt arról, mennyire fontosnak tartja, hogy rendezései ne az emberben rejtező rosszat, hanem a jót mutassák meg, hogy a szeretetről mondjanak valamit, mert éppen az hiányzik a mai társadalmakból. De ha hiányzik, mit használ az, ha a színház a jóra fókuszál? 
– A színház missziójának mindig pozitívnak kell lennie. A rendezés veszélyes szakma, a színház veszélyes hely. A színház ugyanis tudat alatt is hat a nézőre. Ha meggondolja, az előadások felvételei nem tudják azt a mágikus hatást kelteni, mint a valóságos előadások. Azért, mert 

a színház és a közönség együtt létezik, az előadás a nézők segítségével születik. 

A színházban így létre jön egyfajta kollektív élmény, közös energiamező, amelyben bármilyen gondolatot közvetíteni lehet. A színház ebben az értelemben olyan, mint egy telepatikus folyamat, és ezért veszélyes is. Az alkotó embernek tehát elővigyázatosnak kell lennie. Nem szabad kárt okozni, sőt úgy hiszem, kötelessége olyat mutatni, ami javára válik az embereknek. A rendezőknek fel kell ismerniük a saját felelősségüket. Legalábbis én ebben hiszek.

Borítókép: Avtandil Varszimasvili (Fotó: Teknős Miklós)