Ám mielőtt fejest ugranánk az előadásba, nézzük meg közelebbről ezt a tbiliszi színházat! A Gribojedov ugyanis az egyik legmenőbb teátrum Grúziában. Részben Varszimasvili rendezései miatt, részben légkörének kreativitása, szellemének eredetisége miatt. Miközben amúgy a Gribojedov az orosz kisebbség színháza. Jellemzően orosz nyelvű előadásokkal, de sok grúz színésszel. És mellesleg ez Grúzia egyik legrégebbi kőszínháza. Kicsit olyan, mintha az 1812-ben alapított Pesti Városi Német Színház ma is működne, lenne német közönsége (is), és a legjobb német színészeket, zenészeket, rendezőket foglalkoztatná, a legújabb német darabokat játszaná.
Nos, a Gribojedovnak tapintható a kulturális missziója. Nagyon sokat tesz azért, hogy a térség népei közelebb kerüljenek egymáshoz.
Ilyen előzmények után talán nem meglepő, ha egy Gogol-darabbal érkeztek hozzánk. Az ukrán származású, Oroszországban sikeressé lett, de Európa számos városában élt szerzőhöz nekünk is van némi közünk: korai fordításai közé tartozik Arany János 1875-ös Köpönyeg-magyarítása.
Hadd tegyem még hozzá, hogy a darabbal kapcsolatban a rendező elmondta:
Gogol – hiába tartják az orosz realizmus első írójának – sokkal közelebb áll a mágikus realizmushoz. Olyanok tartották mesterüknek, mint Kaffka vagy García Marquez, aki egyenesen úgy fogalmazott, hogy Gogol nélkül nem jöhetett volna létre a latin mágikus realizmus sem.
Még jó, hogy mindezt az előadás után, a Nemzeti Színház által szervezett közönségtalálkozón mondta Varszimasvili, mert ha előtte beszél erről, alaposan összezavarja a nézőket. A darabból ugyanis pontosan az hiányzik, ami a novellát mágikussá teszi: a kísértethistória. Gogol Köpönyegének ugyanis lényeges része Akakíj Akakijevics köpönyegfixációval birkózó és hazajáró lelke, aki, mint az köztudott, malaclopókat ragad magával a túlvilágra, miután tőle még életében elrabolják csoda szép új köpenyét. És ő éppen ebbe hal bele. Itt azonban szellemjárásról szó sem volt.
Ezzel szemben láthattunk egy lenyűgözően ötletes darabot, amely kicsit olyan volt, mint valami vásári komédia, ott született a színpadon, de legalábbis a színészek úgy játszottak, mintha ott helyben rakta volna össze az előadást egy amatőr társulat. A Nemzeti honlapján ezt olvashatjuk:
A jól ismert színpadi kliséket az ötletszerű spontaneitás sodró lendületével rombolja le – így tehát a nézők nem a klasszikus gogoli karakterekkel szembesülnek, hanem olyan virtuóz színészekkel, akik itt és most játsszák el a közönség előtt a Köpönyeg szürreális történetét.
Bár megjegyzem, abban semmi szürreális nincs, hogy egy szerencsétlen kisember új köpenyt készíttet, s mivel különlegesen szép lett a ruhadarab, csodálat övezi hősünket, mindaddig, amíg el nem ragadják tőle a kabátot. Az viszont valóban újdonság, hogy ebben a mesében Akakij Akakijevics Basmacskin nem az a klasszikusan unalmas és jelentéktelen hivatalnok, amilyennek Gogol ábrázolta, hanem igazi művész, olyan ember, aki az írásban, a betűvetésben, a kalligráfiában találja meg az alkotás terét.
És persze a köpeny sem csak egy köpeny.
Avtandil Varszimasvili a közönségtalálkozón így értelmezte az előadást: sokan, sokféleképpen feldolgozták már Gogol meséjét. Szólhat ezerféle dologról. Az ő színpadi változatában a Köpönyeg a szerelemről szól.
Arról, hogy egy befelé forduló, de értékes kisember rátalál a szerelemre.
Élete hirtelen kinyílik, teljessé válik, új dimenziókba lép át. A jelentéktelen hivatalnok élete megtelik jelentőséggel, tartalommal, értékekkel, egyszóval szerelemmel. És hát persze nem abba hal bele, hogy elrabolják a köpenyét, nem egy posztódarab miatt veszti életét, hanem természetesen azért, mert elrabolják a szerelmét.
No, igen. Abba természetesen bele lehet halni.
Borítókép: Jelenet az előadásból (Forrás: Nemzeti Színház)
