Vannak olyan popkulturális utalások, amelyek nem operaszínpadra teremtődtek. Az állításom mellett mindaddig szoktam kitartani, amíg nem találkozom egy olyan merész adaptációval, amelynek készítői komolyan veszik: az opera mindenkié, így azoké is, akik idegenkednek ettől a műfajtól és azoké is, akik még – akár életkorukból adódóan – nem ismerik behatóbban. A csengő ősbemutatója 1836-ban volt, története azonban nem túl bonyolult. Egyfelvonásos vígopera révén pedig nem fekszi meg a gyomrunkat, ráadásul az alkotók Blum Tamás humoros magyar fordítását használták. De hogy miért fontos a közérthetőség? Nos, A csengő ezúttal ifjúsági előadásként csendült fel az Eiffel Műhelyházban, így a produkciónak egy speciális célcsoport elvárásainak is meg kellett felelnie. Mi a szombati nyilvános előadást látogattuk meg, ahol feltehetőleg a szöveg és a rendezés nem változott meg, csak a szereposztás. Az öreg nápolyi patikus, Don Annibale di Pistacchio figuráját Szvétek László; hitvesét, Serafinát Rácz Rita; a lány korábbi szeretőjét, Enricót Fülep Máté; a patikus segédjét, Spiridonét Kiss Tivadar és a lány anyját, Madame Rosát pedig Megyesi Schwartz Lúcia játszotta.
A történet hiába egyszerű, megannyi buktatót rejt magában: a poénokat patikamérlegen kell szállítani a közönségnek, különben atomjaira hull a Donizetti-darab.
Adott a szituáció: Don Annibale, az idős patikus frigyet kötött az ifjú és gyönyörű Serafinával, de másnap a férfinak el kell utaznia. Az idő szorít, a nászt el kell hálni. Zavaró tényező Enrico, az opera igazi főszereplője, aki Serafina volt szeretőjeként mindent bevet, hogy meghiúsuljon a nászéjszaka. A cselekmény helyszíne nem más, mint a patikus háza, amelyet olykor éjszaka is felkereshetnek a betegek, ha valamilyen orvosságra van szükségük. Ezt a kiskaput pedig Enrico ki is használja.
A játéktérben egy nagy fehér pirula funkcionál megmagasított kis színpadként, amely a vicces intrikák legfőbb színhelye. Mintha minden cselekmény egy óriási ágyban történne.
A „bútorra” két viagrakék színű párna kerül, vizuális síkon is gúnyt űzve az öreg Don Annibale képességeiből.
Ehhez még hozzájárul a férfi szedett-vetett külseje, az idős Einsteinre hasonlító hajkoronája, a messziről is műszálasnak tűnő állatfigurás pizsamában pedig a maradék méltóságát is elveszíti. Sőt Enrico úgy alázza meg és játszik vele, hogy az öreg rá sem jön a szabotázsra – háromszor csenget éjjel, három különböző álruhában bukkan fel a patikus otthonában. Ez a rész bravúros játékra ad lehetőséget: francia diákként rolleren érkezik, légcsőhurutos operaénekesként el-elcsukló hanggal kéri a patikus segítségét, öregúrnak öltözve pedig beteges feleségének szeretne kikevertetni egy hihetetlen bonyolult és mondvacsinált receptet.
Fülep Máté magabiztosan lavírozik a szerepek között, alakításának csúcspontja pedig a szójátékokra és nyelvtörőkre épülő Enrico-ária, amikor is a recept összetételét sorolja fel – például egyiptomi légyölő, citromízű étvágycsepp –, vagyis inkább hadarja. A megértést háttéranimáció segíti, így aki szóban elveszti a fonalat, vizuálisan még lehet esélye visszakapaszkodni a pörgő recitativóba.
Ez az operatörténet a fiatalokhoz is szól, amit a készítők még véletlenül sem bíztak a véletlenre. Az első filmes utalásokat – például az Üvegtigris „ízirájder, öcsém” szállóigéjét – levetette magáról az opera. A tiktokos utalások, főként a „tudok egy dalt, a TikTokon hallottam” mondat már jobb iránynak tűnt. Ugyanakkor, aki ismeri a TikTok felületén nagy karriert befutott dalokat, tudja, hogy azok néhány másodperces dalrészletek, így a fiatalok többsége csak az adott dalrészletet szokta (és tudja) felidézni. Az opera szövetébe azonban aligha illik az effajta platformsajátosság, így e mondat jelentőségét a tizenegyedik másodpercben önmaga semmisítette meg. Előkerült még egy iPhone is: „Megy Face-re meg TikTokra” – hangzott el, ami megint csak erőltetettnek hatott, hiszen a TikTok-generációt nem azzal lehet megnyerni, hogy bizonyos időközönként kimondjuk az alkalmazás nevét.
Sokkal jobban működtek a jól ismert panelek, a helyzetkomikumra építő jelenetek – legalábbis a házi nevetés- és tapsmérőm ezt támasztja alá.
Borítókép: Donizetti vígoperáját Toronykőy Attila gondolta újra (Fotó: Nagy Attila)
