A nagy teremtésmítoszhoz fontos összegzést ad az opera elején Wotan és Mime, a nibelung, Alberich kisemmizett testvére közötti párbeszéd. Manapság úgy mondanánk, az alkotói fantázia világát építi a beszélgetés. Kiderül ugyanis, hogy a Föld mélyén a ködök népe, a nibelungok élnek, a felszínen az óriások dübörögnek, a szirtek magasában pedig az istenek uralkodnak. Emberekről viszont szó sincs. Ám tudjuk, hogy Siegfried csak amolyan félisten, a Wälse nemzetség sarja, mégis erősebb és bátrabb minden létezőnél. A mese végére pedig elnyeri a halandóvá lett walkür, Brünhilde szerelmét, s így ami ezután történik, az egy új nép, az emberek története lesz.
De ne szaladjunk ennyire előre! Siegfried klasszikus népmesei sztori, dehát mi más is lehetne, ha Wagner olyan ősi hősmondák alapján írta, mint a Völsunga-saga és az Edda? Mime neveli az árván maradt fiút, de mint kiderül, motívumai közül hiányzik a szeretet. Célja az, hogy olyan hőst faragjon a legényből, aki majd legyőzi a Nibelungok kincsét őrző sárkányt, Fafnert. Úgy is lesz, ám a kincseket – a hatalom gyűrűjét és a láthatatlanná tevő süveget – megtartja magának, sőt még gonosz nevelőjét is megöli, miután az az életére tör. A magára maradt Siegfried nekiindul, hogy megkeresse Brünhilde szikláját, és áttörjön a lányt őrző lángokon, hogy megszerezze a walkür szerelmét. Itt sincs meglepetés. Megtalálja, átjut, elnyeri a szerelmet.
Jöhet a végjáték, az Istenek alkonya.
Wagner maga így ír Siegfriedről:
Őbenne láttam az embert, érzékileg eleven megnyilatkozásának legtermészetesebb, legderűsebb gazdagságában: őt már semmiféle történelmi köntös nem gátolta, egyetlen kívülálló kapcsolat sem akadályozta mozgását… számomra Siegfried az örökké, egyedülvalóan, önkéntelenül is termékenyítő férfias szellem, az igazi tettek megvalósítója, a legteljesebb közvetlen erő, és a kétségektől mentes szeretetreméltóság szelleme.
És ezzel el is jutottunk a programirodalom problémájához. Mert értjük mindannyian az alkotói szándékot, hogy jó lenne valahogy megragadni az emberi nagyság, teljesség erejét, jó lenne a maga fenséges diadalában megmutatni az élet ragyogását, de sajnos a tökéletesség ábrázolása unalmas lesz és sematikus. Nem lehet jól megoldani. Tolsztoj tudta ezt. („Minden boldog család egyforma…”) Wagner még nem.
Mindazonáltal az opera zenei kidolgozása ugyanolyan pontos és gazdag, mint a korábbiaké.
Siegfried szerepében Nyári Zoltán sztentori hangon zengi végig a előadást, hiba nélkül, lenyűgöző erővel és színészi játékkal. A néző csak ámul, micsoda hangszálak, micsoda tüdőkapacitás, micsoda énektechnikai tudás kell ahhoz, hogy lényegében egyedül végigénekelje a négyórás darabot! Mellette a Wotant alakító Cser Krisztián, a Mime szerepét játszó Kiss Tivadar, Kálmán Péter mint Alberich és persze a Brünhildét alakító Rálik Szilvia is remekel.
S miközben mi, a huszonegyedik század elején kevés eseményt látunk itt, túlságosan is lineárisnak találjuk a történetvezetést, hiányoljuk a konfliktust, addig nagyon is megértjük, mit gondolhatott a darabról Wagner és a tizenkilencedik század közönsége. Az alkotó így írt erről legjobb barátjának, Liszt Ferencnek:
Életem legszebb álma, a fiatal Siegfried kedvéért végül mégis be kell fejeznem a Nibelung-darabokat; A walkür olyan sokat kivett belőlem, hogy meg kell engednem magamnak ezt az örömöt. […] Miután életemben sosem éreztem igazán a szerelem mennyei boldogságát, emlékművet kell emelnem minden álmom közül a legszebbnek, amelyet elejétől a végéig teljesen eltölt a vágyott szerelem érzése.
Borítókép: Jelenet az előadásból (Forrás: Operaház)
