– Pár napja jelent meg Ünnep címmel a karácsonyi lemezük. Régóta szerettetek volna egy ilyen albumot. Miért?
– A mi kis szülővárosunkban, Gyergyószentmiklóson az egész december egy nagy ünnep. Feldíszítik a hóba burkolózott várost, amelyet onnantól egy hónapon keresztül ünnepi hangulat jellemez. Úgyhogy a karácsony – és azt hiszem, hogy ezt a zenekar nevében is mondhatom – egy igazán mély ünnep nekünk. Már az első lemez után írtam egy ünnepi hangulatú dalt, ez volt az Esti ének, és valószínűleg már akkor megvolt bennem a vágy, hogy ezt később egy lemezzé duzzasszuk. Tavaly, amikor az Angyalok a parkolóban című lemezünk felvételén dolgoztunk, megbetegedtem, Ligeti György, a producerünk pedig azt mondta, hogy menjek haza és írjak egy karácsonyi dalt. Így született meg az Égnek a fények. Az új albumról szólva, egész egyszerűen most volt meg bennünk az az indíttatás, hogy elkészítsünk egy karácsonyi tematikájú nagylemezt. Aztán egyből jött az ötlet, hogy ebbe a saját élményeinket, a saját karácsonyunkat is próbáljuk meg belevinni.
Nem szerettünk volna olyan dalokat feldolgozni, amelyeket mindenki ismer, helyettük személyes nótákat vettünk elő, olyanokat, amiket mi énekeltünk kölyökkorunkban az ajtók mögött, várva az angyalt, vagy a karácsonyfa előtt.
A dalok természetesen minden esetben sajátos köntöst kaptak, bagossys hangszereléssel öltöztettük fel őket. A feldolgozások mellett négy-öt saját dal is szerepel a lemezen.
– A dalokat az augusztusi kánikulában, 35 fokban írta. Megjött az ihlet?
– Kerestünk egy hideg balatoni pincét, amit a párom karácsonyi díszbe öltöztetett, hogy a hangulat meglegyen, de egyébként én az a srác vagyok, aki júliusban az autóban csak úgy elhinti azt a mondatot, hogy: Mindjárt itt a karácsony. És olyankor tényleg beröppen a gondolat, hogy mennyire jó lesz, amikor újra eljön az ünnep, és mindenki hagy egy pici időt magának, a családjának, a szeretteinek.
Szerettük volna megfogni, ami bennünk születik a karácsonnyal kapcsolatban, hiszen egy olyan kis közegből jövünk, ahol fontosak ezek az értékek. Nekünk ilyenkor nem a vásárolgatás jut eszünkbe, hanem azok a szeretetteljes pillanatok, amikor együtt lehetünk.
– Népi énekek, egyházi énekek is szerepelnek a lemezen. Ezeket mi alapján válogatták?
– Összeírtuk azokat a dalokat, amelyeket együtt énekeltük annak idején, és ebből a csoportból választottunk egy párat, amelyekről úgy gondoltunk, hogy meg tudjuk csinálni úgy, hogy azok önazonosak legyenek. Van köztük olyan, amit a családdal énekeltünk, ilyen a Fel nagy örömre, amit édesanyám egyházi énekek könyvéből tanultuk. Ezt például egy kórusművé próbáltunk alakítani: felmentünk a Szent Miklós-templomba és ott vettük fel az éneket többféle pozícióból. Van közöttük olyan dal is, amit talán a mi családunk vitt be Gyergyószentmiklósra, mert körbekérdeztük, hogy ki ismeri, és nem találtunk ilyet. Ata (Tatár Attila, a zenekar gitárosa – a szerk.), ismerte, de kiderült, hogy ő is csak onnan, hogy a nagymamám testvére és az ő nagymamája szomszédok voltak, és egyik hallotta a másiktól.
– December 8-án kerül a mozikba a zenekar elmúlt tíz évét bemutató dokumentumfilm. Honnan jött az ötlet?
– Sok-sok archív anyag született a zenekarról az elmúlt években, emellett mélyinterjúk is készültek velünk a filmhez, és szerepel benne pár dal az MVM Dome-beli nagykoncertünkről, amelyeket mindenképp szerettük volna megörökíteni mozifilmes formában. Az ötlet az öcsémtől származik, mutatott egy-két példát a nagyvilágból, hogy milyen vagány, amikor más zenekarok, például a Coldplay, készítenek egy ilyen filmet, egy zenei doku mégiscsak extrább, mint egy sima koncertfilm. Megkerestük Könyves Dinát, akinek a nevéhez több zenei tematikájú, hasonló filmes alkotás köthető, s végül összeállt egy kétórányi anyag. A filmben Sáji Róbert – aki klipjeink többségének operatőre – az elmúlt tíz évben készült felvételei is fontos szerepet kapnak. Elképzelhető, hogy lesznek benne újdonságok a közönségünknek, de nekünk az volt a fontos, hogy ezáltal is meg tudjuk élni a múltat és a jelent.
– Voltak nagy felismerései, miközben nézte a filmet?
– Az volt az izgalmas, hogy felmentünk egy lakásba, Dina lesötétítette a szobát, és mondta, hogy akkor most mindenki foglaljon helyet a kanapén, kezünkben popcorn, és elindította a filmet. Azt mondta, hogy ha bármit látunk, ami nem tetszene, akkor se állítsuk meg a filmet, hanem majd a végén beszéljük meg. Szinte minden tökéletes volt, hozzáteszem, Dina szabad kezet kapott, egyáltalán nem szóltunk bele, nem irányítottuk a folyamatot. Minden ötödik percben felnevettünk vagy rácsodálkoztunk magunkra, vagy egész egyszerűen megérintett az a pillanat, hogy x évvel ezelőtt mit csináltunk együtt, milyen sok élményen vagyunk túl, mennyi minden történt velünk.
Érdekes volt látni a kezdeteket, amikor egy kis kombiban ültünk, ölünkben a hangszerekkel, és tíz órát vezettünk egy öt-tíz perces interjúért vagy éppen egy olyan koncertért, ahol csak meghallgattak minket, hogy egyáltalán játszhatunk-e majd rá két hétre valahol előzenekarként. Hosszú-hosszú utakat tettünk meg olykor csak néhány fős közönségért. Ezeket a pillanatokat visszanézni, újraélni, jóleső és egyben izgalmas volt.
– Van önben egyfajta számvetés vagy összegzés, hogy honnan hova jutottak?
Én inkább a jövőbe tekintő típus vagyok, de amikor néztem a filmet, nyilván minden egyes érzés olyan erősen vibrált bennem, hogy azt hirtelen a jelennek tudtam érezni. A filmmel kapcsolatban az volt a gondolatom, hogy igen, ez megvolt, ez megvan, jöhet a következő tíz év.
– Úgy fogalmazott korábban, hogy kezdetben egy ősi energiát jelentett a színpadra lépni, s hogy meg szerették volna mutatni, mire képesek, de most már összetettebben, a részletekre jobban odafigyelve tudnak jelen lenni. Sokat értek, fejlődtek?
– Igen, szerintem akkor működik egy zenekar, alapvetően egy emberi élet is, hogyha évről évre változik, s ha a vele megtörtént dolgokat közben fel tudja dolgozni. Nyitottnak kell lenni arra is, hogy minden történhet másképp, mint ahogy az ember eltervezi. Egyszerű példa: amikor elkezdtük, el se tudtam volna képzelni a Hammond-orgonát a muzsikánkban, a mostani lemezeknek azonban már törzsrésze ez a hangzás, kifejezetten szeretem, sőt kérem, hogy legyen benne. A legelején mindenki kezébe vette a hangszert és énekelte, játszotta azt, ami kijött belőle.
Most már több lehetőségünk van jobban kidolgozni a dalokat, és ezért van, hogy mélyebb a zenénk mind szövegben, mind hangszerelésben.
Talán jobban ki tudjuk fejezni a hangszerekkel azt, ami bennünk van. Több oldalról közelítjük meg a dolgokat, kísérletezünk. A vágy arra, hogy újat és újat csináljunk, pedig hál’ isten sose múlik el.
– Voltak, vannak mélypontok?
– Nem igazán. Nagyon régóta ismerjük egymást, mindig meg tudtuk beszélni, ha egyikünk valamiért nem érezte jól magát. A Covid-időszak természetesen nem volt könnyű. Az előtte való évben nagyon sokat játszottunk, több mint 120 koncertünk volt, innen nehéz volt a váltás. De még ebben a helyzetben is tudtunk a félig teli pohárra gondolni a félig üres helyett.
– Jelentett-e bármikor előnyt, vagy ellenkezőleg, hátrányt a határontúliságuk? Próbáltak-e az erdélyiségükre „ráülni” vagy azt meglovagolni?
Amikor elindult a zenekar, kifejezetten arra törekedtünk, hogy ne az erdélyiségünk vigyen minket előre, hanem a zenénk.
Sokáig nem is kommunikáltuk, hogy mi székely gyerekek vagyunk, természetesen miután megismertek minket, összeállt a kép. De sokéves zenekar voltunk már, több ezren álltak a koncertjeinken, és szerintem a közönség nagy része egyáltalán nem tudta, hogy hová valósiak vagyunk. Aztán persze a klipjeinkben is bemutattuk az otthoni tájat, hiszen ez (vagy ez is) határoz meg minket.
– Milyen terveik vannak a jövő évre?
– A karácsonyi koncertek után szusszanunk kicsit, utána természetesen készülünk majd a fesztiválszezonra. Van néhány meglepetés a tarsolyunkban, amelyeket nem árulhatok el, de annyit elmondhatok, hogy ugyanúgy, ahogyan eddig is, lesznek olyan extrák vagy kikacsingatások, amik érdekesek lehetnek a közönségnek. Nem szeretünk mindig ugyanazon az úton járni, újítani annál inkább, úgyhogy érdemes lesz figyelni, követni a zenekart.
Borítókép: Bagossy Norbert, a Bagossy Brothers Company frontembere (Fotó: Bach Máté)
