Nyolcvanegy évvel ezelőtt, 1943. január 12-én pontban 9.45-kor indult meg a szovjet 40. sereg bevezető támadása Uriv-Sztorozsevoje térségében a magyar királyi 2. honvéd hadsereg ott védekező alakulatai ellen. A Magyarságkutató Intézet által a támadás 81. évfordulójának napjára meghirdetett sajtótájékoztató éppen ezért ebben a jelképes időpontban, 9.45-kor vette kezdetét, ezzel is hozzájárulva a farkasordító hidegben emberfeletti erővel küzdő, hősi halált halt doni áldozatok emlékének ápolásához.
Jogos társadalmi elvárás, hogy ne csak a hadikitüntetésekkel dekorált tisztek, hanem az egyszerű honvédek és munkaszolgálatosok emlékét is méltó módon megőrizzük, és idehaza is fejet hajthassunk emlékük előtt. Harmincnégy esztendővel a rendszerváltozást követően pedig szükséges helyes irányba terelnünk a nemzeti emlékezetet: az áldozatkultuszt végre a hőskultusznak kell felváltania!
– fejtették ki a kezdeményezéssel kapcsolatban az intézet munkatársai, hozzátéve, hogy terveik szerint a vármegyékkel és önkormányzatokkal együttműködve az expedíciós hadsereg állományába tartozó hadtestek és könnyű hadosztályok egykori állomáshelyein emléktáblákkal örökítik majd meg a Don-kanyarban harcolók hőstetteit.
Terveik szerint emléktáblát avatnak majd Budapesten, Esztergomban, Szombathelyen, Pécsett, Miskolcon, Komáromban, Sopronban, Nagykanizsán, Kaposváron, Szekszárdon, Kecskeméten, Miskolcon, Egerben és Kassán.
Kásler Miklós, az intézet főigazgatója, tiszteletbeli elnöke a sajtótájékoztatón felidézte, hogy a Vörös Hadsereg 1943. január 12-én 9.45-kor elindított bevezető támadása súlyos vereséget mért a magyar 2. hadseregre. Ebben a brutális összecsapásban 50 ezer magyar katona esett el, 50 ezren sebesültek meg és mintegy 28-29 ezer honvéd esett fogságba – fejtette ki Kásler Miklós, hozzátéve, hogy a Magyarországon található számos doni emlékmű többsége csak a kitüntetett tisztek emlékét őrzi. Azonban a magyar 2. hadsereg minden hősének meg kellene adni ezt a tiszteletet. Mint mondta, a Magyarságkutató Intézet kezdeményezi, hogy az expedíciós hadsereg állományába tartozó hadtestek és könnyű hadosztályok állomáshelyein idehaza és az elszakított területeken is állítsanak emléktáblákat, hogy a honvédek, munkaszolgálatosok emléke előtt is fejet hajthassunk.
Össze kellene gyűjteni a magyar 2. hadsereg alakulatainak névsorát, hogy a hősök utódai elmehessenek megemlékezni szülőkről, nagyszülőkről, dédszülőkről, s így legalább az eszmei, lelki kompenzáció megtörténhessen
– osztotta meg gondolatait Kásler Miklós, aki saját, hadifogságba esett édesapjával kapcsolatos személyes emlékeit is felidézve mutatott rá arra, hogy az expedíciós hadsereg Donnál szenvedett veresége sokáig tabutéma volt. Erről a traumáról nemcsak a hazatérő túlélők hallgattak, de a történelmet írók és tanítók is sokáig hamis narratívákat meséltek a történtekről. Mint mondta, ő egykori gimnáziuma tanárainak javára írja, hogy már akkor elmondták az ezzel kapcsolatos igazságot.
Sztachó-Pekáry István, Kecskemét alpolgármestere beszédének első részében a kecskemétiekre a múltban és napjainkban is jellemző összetartást, valamint az egymásért tanúsított áldozatvállalási készségüket hangsúlyozta.
Az 1943. január 12-i események kapcsán kifejtette, hogy minden csata közül kiemelkedik a doni, amely nem csupán embertelensége, de hősiessége miatt is fontos helyet tölt be a magyarok életében. Mint mondta, hőseink egykori áldozatvállalásának köszönhetjük, hogy ma egyáltalán gondolkodhatunk a jövőről, ezért emléküket ápolnunk kell.
– Ne felejtsük el, hogy ezek az emberek közölünk valók voltak, hozzátartozóink. A múltunk kötelez minket! Emlékeznünk kell azokra, akik a legnagyobb és legnemesebb áldozatot hozták meg értünk. Egyúttal emlékeznünk kell arra is, hogy a béke mennyire fontos, és hogy a békét mindenáron meg kell védeni. Soha többé nem történhet meg hasonló katasztrófa, mint ami akkor a Donnál megtörtént – hangsúlyozta az alpolgármester.
